OldManBlues

Amikor idejöttem a városból, nem volt még templom sem, nemhogy harang. Csak egy kopott harangláb, az egykori iskola mellett, de porosan és némán. Jó kis csöndek voltak a faluban, vannak most is, igaz. Amióta viszont az új templom és az új harang elkészült, van rendesen harangozás, persze gépi úton, beprogramozva. Nagyon hangosan, nagyon hosszan. Reggel hatkor, délben és este nyolckor. Ha el nem romlik a szerkezet. Vagy ha a hozzá-nem-értők (miért kéne az Úr szolgáinak a harang-programozáshoz érteni?) el nem programozzák véletlenül. Mert akkor van reggel ötkor, hatkor, meg este hétkor is, nyolckor is, délben meg nincs harangszó. Igaz, mostanában egész jól túléljük a nyári időszámításra való és az onnan történő átállást. Mégis, nem értem, sok mindent nem értek. Tudom, hogy az ördög lakik bennem (kisördög), ezért irtózom a harangszótól (ahogy az említett Gonosz a tömjénfüsttől is). Ha lenne olyan hitem, mint a harangszót reggel hatkor követelőknek, bezzeg én is örülnék, hogy legmélyebb álmomból fölriaszt és emlékeztet a földi siralomvölgyre és életem végességére és az örök világosság felé fordítja tekintetemet. Mégsem értem, miért a reggel hat órai? Többszáz évig mindenki fölkelt reggel a faluban (állatok etetése, munka földeken, stb.), van már ébresztőóra (sőt mobiltelefon). Miért Isten dicsősége, ha hatkor, ha kell, ha nem, mindenki felébred? A délivel és estivel nincs ilyen gondom, sőt szeretem őket, a vasárnapi misére hívót is, a többit is (még az elhunyt tiszteletére szólót is fogadom, elfogadom, el is gondolkozom rajta).
A krisztusi kereszténység a szeretet vallása. Kár, hogy harangunk kitartó és fülünket bántó zajában nehéz fölfedezni szeretetet, megértést, elfogadást azokkal szemben, akik végiggürcölve a hetet szombaton-vasárnap egy-két órával talán tovább aludnának.