http://jofika.freeblog.hu/ 2007.10.18.
A pillanat-hangulat vitába most nincs hangulatom beszállni. Nem vagyok olyan pillanatban :)
Lehet ezeken gondolkozni, bár én jobb témákat is tudnék. Tudnék, de most nem mondok.
Amiről, Zsófi, írsz, arra van egy szó: érzékenység. Talán egy kicsit túl-. Kis dolgoknak nagy hatása lesz. Dolgok, szavak, élmények gyűlnek, feldolgozatlanul, felszínesen maradnak, majd lesüllyednek valahová, ahonnan a legváratlanabb pillanatokban törnek majd ránk.
Eszembe jut az író, aki nem sírt anyja halálakor. Egy évvel később látott valakit az utcán, aki éppen vásárolt a fűszeresnél, olyan furcsa volt az egész és feltört belőle a zokogás, rohamszerűen, érthetetlenül, megvigasztalhatatlanul.
Azt hisszük, kontrolláljuk magunkat. Bemegyünk lelkünk szobáiba, ja igen, minden ismerős, a helyén van vagy nem, ez most máshol, hová is tettem? Irányíthatónak látszik az egész élet. Közben a szoba alatt óriási pince van, alagút, kazamaták, földalatti város. Szenvedélyeink, érzelmeink, indulataink, egyéni és kollektív tudatalatti tartalmak, minden, ami nem tudatos elmeműködés eredménye, minden, ami nem ellenőrizhető, nem becsomagolható és nem címkézhető, az itt van.
Az érzékenységgel finoman kell bánni. Nem lehet virágot kalapáccsal javítani.
Hogy nem kapsz az együttesben pozitív kritikát? Igen, igen, kimondva talán nem, hiszen úgy alig kap valaki és az is ritkán. Én láttam dolgokat és láttam, hogy a léc magasan van. Nem lehet mindennap átugrani. Vannak kivételes pillanatok, amikor sikerül. Ezért kevés nálunk a dicséret, mert kevés a kivételes pillanat.
Azért oly sokat kaptál! Benne lehetsz a táncokban, amik egykori életeket, történeteket sűrítenek össze percekbe a zene segélyével. Eljuthattál egy kis csapat tagjaként olyan színpadokra, olyan emberek mellé, akikről más csak hall. Taníthattál és taníthatsz. Egyre többet lehet tőled várni. Jól láthatóan a kis vidám (komolytalan), kelekótya, hangulatember, szélsőségekkel, ostobaságokkal, szeretetlenséggel küzdő, egyáltalán nem átlagos kamaszlányból lett valaki, akiben már vannak mélységek. Beléjük tekint és sokszor még csak fintorog. De lett valaki, akire rá lehet bízni olyan fontos dolgokat, mint a tánc.
Valahonnan tartunk valahová. Ez a sorsunk. Nem dicséret kell. Utak kellenek.
A betegséggel, halállal csak kevesen tudnak szembenézni.
Itt nincs mit mondani.
Abba kell kapaszkodni, amibe lehet, ami van.
Amíg.
Blogra blog2
2007.10.19. 22:40 OldManBlues
1 komment
A bejegyzés trackback címe:
https://oldmanblues.blog.hu/api/trackback/id/tr98201699
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Jófi 2007.10.20. 14:35:04
Mindenki vágyik dicséretre, de nem szomjazom azt. Ha dicsérő szavakat várnék elmennék versenyt futni egy féllábúval. Nem kihívás, akkor nagyon ügyes lennék. NÉHA kell dicsérni. Egy szóval sem mondtam, hogy elégedetlen lennék azzal, ami van. Csak én is vágyom többre, magasabb lécekre, hogy átugorhassam, és utána lehessen visszaigazolást kapnom. Na de ennyi. Mosolygok és csinálom. :)