OldManBlues

Mindig van lejjebb.
Most a GépMikulás a Plázában a következő lépcsőfok.
A gyerekek döbbenten nézik. Emberméretű. Karját ölelően kitárja, enyhén jobbra-balra dülöngél, még talán morog is magában, mint egy betépett hajléktalan.
Már nem érdemlünk embert, emberi szót (mégha a multi szerencsétlen alkalmazottja is lenne a piros palást, süveg és a vattaszakáll mögött). Reggel bekapcsolják a csávót, estig eldülöngél, éjjelre lekapcsolják a biztonságiak. Meredten áll majd a sötétben, távol a zöld és lila fényektől. Hamvasnak igaza van a zöld és lila színekkel. Ez is egy lépcsőfok lefelé.
Most nem mesélem el, hogy milyen volt, amikor gyermekkorunkban hozzánk eljött a Mikulás. Legyen elég annyi, hogy minden ijedtség, sutaság és tudatlanság ellenére boldogok voltunk, a konyhában (mert oda jött M) emberek és angyalok társalogtak.
Na igen, nem kötelező a Plazmába járni. Mit tegyek, csak ott van már olyan görög étel, amit nagyon szeretek. Ezért mindig megpróbálom és bár tele hassal, de mégis üresen, keserűen állok fel a vas és műanyag asztaltól, a műanyag tálcától, tányértól, késtől, villától, folytassam?
Városunk kicsi utcájában kicsi zugban volt a görög, amíg be nem zárt. Nem jártam hetente, de mégis mindig jó ismerősként üdvözölt, amikor kinézett a buzukis dallamokba burkolózott pult mögül. A kicsi zug sem volt mindig tele, el lehetett itt bújni a világ elől, azzal, akit nagyon szeretsz vagy szeretnéd, ha szeretne. A falakon azok a bizonyos képek. Jött kecses üvegpohárban a Mavrodaphné, a mazsolabor, a kihozott fatálról áradó fűszeres illat kezdett el mesélni, a fekete olajbogyó ízét még sokáig éreztük szánkban. És tervezni kezdtük ismét a görög utat, de háború volt a Balkánon, maradtunk itthon.
A Mikulás és a görög persze, hogy összefügg. Ha eddig olvastál, te is tudod, hogyan.