A Csorba-kertben bolyhos délután volt.
Aludt talán a gazda, és a fák
valamit éppen tárgyaltak az éggel,
ősz volt, hiány s nem híja semminek.
(Parti Nagy Lajos)
Félrehúzom a függönyt. Az ablakom a Csorba-kertre néz.
Nem kell irigyelnetek. Panel, negyedik, lift nincs.
De ez a kert...mindig szerettem a kerteket. Ezeket a Mecsek-oldali lejtős kis birodalmakat, ahová gyermekként naponta felfedezőútra lehetett indulni. A három lépcső, a két diófa, a gyümölcsös. Van, akinek a méhes, nekem a kert volt. Nyári vasárnap délután... és a többi, nem is idézem. Gyermekként felfedezni. Fiatalként kicsinyellni. Később megérteni, az évszakok és napszakok képeit elrendezni magunkban. Save picture gallery.
Aztán a kollégium ablakából figyelni azt a domboldalt. Ott már sok kert volt, sok fű, fa, virág, madár. A domb mögött ment le a Nap. Arccal a kertnek, mögötted a világ. Az ablaküveg hűvöse. Ami napközben felkavarodott, estefelé, ott - szemben a kerttel - elcsendesedett, megnyugodott.
Aztán a Krisztus-keresztnél, a Havihegyen. Lábaid előtt a város, ha egyet lépsz, lezuhansz, mert szakadék, meredély. Nem gondoltam a zuhanásra. Kutya szaladt ki a kapuhoz, mert az úton emberek jöttek. Valaki kilépett a házból, a kertbe indult. Autó haladt végig az utcában, távolodott, majd hangja sem hallatszott már. Madártávlat.
És most szemben a Csorba-kerttel. Nincs híja semminek és semmi sincs egészen. Az új gazda néha feltűnik a kertben, talán valamilyen rendet kíván teremteni, de mintha kevesebb lenne a fa, kár. Még birodalom. Még léleknek tája.
Meleg nyári éjszakán egy nyitott ablakból írógép kopogása hallatszott. Néha hajnalig égett abban az ablakban a villany.
Visszahúzom a függönyt. Besötétedett, aludni ment a kert is. Kertek és költemények: jó éjszakát!
