OldManBlues

Na jó, nem kell mosolyogni, pláne nem flegmán, lenézően avagy megvetően. Pécsett nyáridőben a táncház a Színház téren azt jelenti, hogy sok gyönyörű lány és valamivel kevesebb jó srác jön össze, jó a zenekar általában (a mai zenekar - 08.22-re gondolok - két napja kapta meg a Népművészet Ifjú Mestere kitüntetést, de ennek ellenére jók :). Ma este voltak vagy százan, táncolók, érdeklődők, zenehallgatók. Van ezeknek a zenéknek egy különös varázsa, a páratlan ritmusoknak egy szokatlan, magával ragadó ereje, a körtáncoknak egy sodró lendülete, nem figyelsz oda s máris a körben vagy, melletted szép ismeretlenek, fogják kezed s együtt mozdultok a zenére (szerencsés esetben). Nem vagyok a páros tánc ellen, sőt. Gyönyörű lenne, ha már ott tartanánk (mint régen, amikor még természetes volt egymással táncolni). Ma még a körtánc marad, erejével, ősi szenvedélyével, varázslatával és ennek örülni kell. Örülni kell, hogy a Pécs környéki falvakból, Pécsről még akad olyan fiatal, akinek a vére a származás okán is hevesebben áramlik ezekre a zenékre, tanulni lehet tőlük életerőt, vágyakat, szenvedélyt, érzelmek áradását, balkáni féktelenséget. Mivel az egyéb helyeken (ún. disco vagy egyéb buli) már nem találkoznak a táncban az emberek. Ez már a harmadik nagy korszak (körtánc-páros tánc-tánc egyedül), amikor már elengedted a körben melletted állókat; elengedted a társad is; egyedül maradtál a zenére, ami sajnos csak ritkán zene, már csak üvöltés, hörgés, zaj, iszonyúan megtervezett technika, agyadat ököllel verő ritmus, gépi sikoltások, programozott ordítások, ál-szenvedélyek, ál-érzelmek vagy a semmi, a nihil, az értelmetlen transz, a megvilágosodás nélküli extázis. Extázis semmiért, Extasy semmiért. Nem egy szép befejezés. Nehéz elképzelni, srácok, lányok, hogy boldogok vagytok. Igaz, miért is lennétek? Mi még hittünk valamiben, összetartásunk olyan volt, mint a vas, megismertük egymást a tömegben. Olyan hihetetlen, hogy a mi utódaink vagytok, akiknek haját még centivel mérte reggel az ügyeletes tanár az iskolába belépés előtt, olyan hihetetlen, hogy kettőnket mindenki megnézett akkoriban a városban, mert a szürke-barna-fekete világban egyszercsak megjelentünk sárga trikóban, olyan hihetetlen, hogy a szocialista rendőr bevitt azért, mert hosszú hajunk volt, olyan hihetetlen, hogy én kimaradtam a gimiből, mert nem akartam levágatni a hajam, olyan hihetetlen, hogy a hatalmas csavargások tapasztalatait, az autóstoppal beutazott kilométerek summáját, a felfedezett, megismert és magunknak akart világot ennyire el lehetett lopni tőlünk, olyan hihetetlen, hogy csak ennyire vittük, olyan hihetetlen, hogy így beálltunk a sorba és amit továbbadtunk, az nem lázadás, nem. Beletörődés, depresszió, végkifejlet.
Kár értünk. De annyit talán megtehetünk, hogy Korda Györgyöt, meg Aradszkyt azért nem hallgatunk, sem Tom Jonest, sem az Abbát. Az a sok jó, új zene, amit mi hallgattunk akkoriban...progresszív zenének mondtuk...hova lett? Van-e akkori zenész még, aki már nem karikatúra? Hiába, Duchamp mondta, ha feljössz az undergroundból, véged. Talán a kísérleti zene a jövő, a zajok, a megtervezett, különös, programozott improvizációk.
Forróság van, aztán hideg és eső. Ülünk ebben a globális, nem-otthonnak-való világban. Mit is mondhatnék? Gyertek el néha Pécsre, amikor nyáron táncház van és a gyönyörű színházépület előtt, a téren a balkáni zenétől forró a levegő. Valamit talán megtalálunk abból, ami elveszett.