Elmúlt már 2010, halványulnak a kulturális főváros emlékei, éppígy a mosolygós portré a város egyik szégyenfoltjának számító telkének házfalán. Bogányi karmester Finnországból érkezett akkor a helyi filharmonikusok élére és a provinciális PR rögtön szlogent gyártott e tényre.
Ülök Bogányival szemben egy vacsorán. Nem szoktunk együtt vacsorázni, ebben a körben, ahol most diplomaták, városvezetők, művészek, csupa fontos ember ügyködik az előétellel, kommentálja az eltelt estét, pohárköszöntője szavain gondolkodik, én ritkán járok. Ha hívnak, úgy tízévente. Velem szemben Bogányi, a koncert után, rebbenő madár, minden idegszála még nyitott és vibrál. Nem olyan egyszerű az, hogy letesszük a pálcát és felvesszük a kanalat. A zene még körülöttünk van, a szép pillanatok, amikor megszületett a varázslat, a hibák, azoknál a taktusoknál, amiket majd javítani kell. Itt ül, de nincs jelen és ez így jó.
Hogy örüljön most minden igaz magyar ember, leírom, hogy Bogányi nem a finn erő. Ő magyar. Lehet, hogy tanult Sibelius-tól, lehet, hogy megérintette a fenyőerdők csendjéből néha megszülető zene, az ezer tiszta tó, az emberek kedvessége. Nem is lehet, biztos, ezt én is tanúsíthatom, aki egy-egy finn kirándulás után nehezen találom a helyemet a gémeskút, malomalja és fokos országában. Mégis mindannyian, akik elutazunk, majd visszatérünk, magyarok maradunk, társai Bartóknak és Kodálynak, ebben az otthonos száműzetésben.
Erőnk az emberé, aki ezer hangból, ezer képből és ezer életből megalkot egyet, műalkotást, estét, életet.
Életet, amely a csendből jön és afelé tart.
