A rádióban és a tévében is, egyre gyakrabban látom, hallom, hogy egyszerűen nem hagyják a másik embert beszélni. Belevágnak a szavába, pofátlanul, erőszakosan. Naná, hogy sokszor éppen azt akarta a szerencsétlen elmondani, amit a hebrencs riporter kérdez, de nem engedik meg neki, nem engedik, hogy befejezze a mondatot. Egyre többször kényszerül az interjú alanya megállni és hatalmas önuralommal megkérni a riportert, hogy hadd fejezhesse be a mondatot, a gondolatmenetet.
Hát éppen ez az, itt a baj, mégpedig nem kicsi. Az, hogy gondolatmenet, az, hogy valamit értelmesen kifejtünk, nem érdekes. Válasz kell, de nem lényegi, hanem valami durranós, meglepő, hívószavas, könnyen megjegyezhető, esetleg botrányos. Akkor érdekes lesz a riport, különben unalmas - gondolják valakik.
Nem jól gondolják. És most nem citálom ide Amerikát, a hanyatló Nyugat világát, a múlt ködébe vesző történelmi időket, amikor még volt a szónak becsülete. Minek. Akiknek erről beszélhetnék, nem is értik, mire gondolok.
Amit viszont ide leírhatok, azok a régi emlékek, a másik véglet. Egy időben gyakran jártuk a falvakat, hagyományok nyomában, öregeket kérdezgetve. Jól emlékszem ezekre a beszélgetésekre. Sokat hallgattunk, tűnődtünk, próbáltunk régvolt dolgokat felidézni. Nemcsak egy mondatot fejezhetett be nyugodtan a beszélő; annyit, amennyit akart. Volt idő mindenre, mert akartuk, hogy legyen. És itt a kulcs, ma senki sem akarja, hogy legyen ideje mindenre. A sietség mindent betölt, értelmetlenül, hiszen nem élet-halálról van szó. Csak beszélgetésről, gondolatok megszületéséről és közléséről.
Amikor futva igyekeztem a sor elejére, mindig a végén találtam magam - idézem pontatlanul a költő-énekest.
Sokan vannak a sor végén.
