OldManBlues

Weiszmüller úr minden reggel ott áll üzletének ajtajában az Ágoston téren. Frissen borotválkozva, kifogástalan vasalt nadrág és ing. Az Ágoston téren van egy régi templom, reggel hosszú és hűvös árnyékot vet az utcára, ami a téren keresztül kanyarog. Az utcán a reggeli csúcsforgalom, az autók egymást érik. Weiszmüller úr az autókat nézi. Üzletének kopott kirakatában a tábla: DIVATSZABÓSÁG.

Autómmal a reggeli csúcsban araszolva minden nap rápillantok Weiszmüller úrra. Ő nem lát engem, lehet az autókat, a vezetőket, utasokat sem, bár figyelmesen tekinti meg őket. Amit lát, az egy olyan világ, ahol őrá nincs szükség. Nincs szükség a pedánsan vasalt nadrágokra, ingekre, hiszen rohanunk mindennapos céljaink felé és a rohanásban praktikus, gyorsan felhasználható, majd eldobható dolgokra van szükségünk. Nincs szükségünk szabóra, hiszen a szupermarketben minden megvan, minden gyorsan megvehető, minden gyorsan elintézhető, rohanhatunk tovább.

Jól emlékszem életem szabómestereire. Volt egy kor, amikor a boltokban nem lehetett megvenni a lázadás ruhadarabjait, úgy kellett csináltatni a piros trapéznadrágot, amit csak ketten hordtunk a városban, némi feltűnést okozva ezzel. Mert akkor még csak a barna, szürke, fekete színek voltak. Amikor a piros rolóvásznat letettem az asztalra, a szabómester rám nézett lejjebb tolt szemüvege fölött. Aztán méretet vett és határidőre, a kívánt formában elkészítette a nadrágot. Talán még élt is vasalt belé, de az nagyon-nagyon gáz volt akkoriban, hazaérve vasalóval, vizes ruhával rögtön kivettem.

Aztán változtak az idők, a lázadás a külsőből visszahúzódott a belső világba, majd a sok kérdésből, amit a világnak feltettem, válaszok lettek, vélemények, talán egy élet summája. Más ruhákért jártam már a szabókhoz. A méretvételek, a centi, a szemüveg, a műhely asztala a sokféle tárggyal. Az udvariasság. A pontosság. Foglalkozások, tárgyak, erények, amikre ma semmi szükség.

Az Ágoston téri templomban harang kondul. Meglódul a kocsisor, én is megyek tovább.

Persze, persze, tudom. Ha annyira sajnálom, ne nyafogjak, hanem tegyek érte. Jó. Hogyan?
Állok a sorban, mindegy hol, melyik áruházláncban. Láncban...ja. Mögöttem egy kis öreg, nem egy hajléktalan, rendesen öltözött, de valahogy olyan sovány az arca. Sovány és nem vidám. Pakolom ki a cuccaimat, jó pár dolog: ásványvíz, narancslé (ma 6 órám lett volna, tánctanítás, ugrálás, izzadtság, pótolni kell a veszteséget, ha nem is lett 6 végül); kaukázusi kefir, meg egy szilvás joghurt (egészséges étrend, ugye); egy kevés, de minőségi szalámi, sajt, aztán kenyér, teljes kiőrlésű (nem olcsó), meg mandarin, talán félkiló. Na, vettem valamit vacsorára, meg másnap majd az autóban is a hazaúton (250 km) eszegetek.
Rápillantok az öregre, mit vett: két kicsi tárgy. Talán 10 deka szalámi (becsomagolva), meg egy nagyon kicsi májas. Két tárgy, talán a mai vacsora, lehet, hogy nemcsak egy embernek.
Hol az ásványvíz? Á, jó lesz a csapvíz is. Hol a narancslé? Az drága. Hol a kenyér? Még maradt tegnapról, tegnapelőttről. A finom szalámi, sajt, joghurt, kefir, mandarin? Arra láthatóan nem telik.
Amikor fizetni kell, odaadom a kártyámat, plusz még a Supershop kártyát. Gyűjtöm a pontokat.
A kis öreg sokáig matat, amíg előkerül az a 600 forint körüli összeg. Azért a semmiért 600 forint.
Látjátok, nyafogok, nyavalygok, pedig nekem van, nekem jogos, hogy van, kell, megveszem. Mit érdekel a más baja!
Mégis csak jön az a szó, jön előre, itt van: szégyen.
Nem az enyém, nem az övé. nem határozom meg, kié.
Szégyen, ma estére.

A rádióműsor Nagy Lászlóval indul. A költővel, aki versét mondja: Gyönyörűm, te segíts engem! Minden szó, minden hangsúly hiteles és felkavaró.
Aztán Nagy László beszél, a kézilabdás világnagyság, győztes meccs után. Jól beszél, nagysághoz illően szerényen, de helyét tudva.
Jön Molnár Ferenctől egy részlet a Pál utcai fiúkból. A harc a grundon, ahol a kis Nemecsekből nagy hős lett.
Aztán jönne Molnár Ferenc Karamel, a jelenkori énekes, de csak jönne, mert itt kikapcsolom a rádiót.
Most nem írom ide, mit is gondolok erről a műsorról.
Leírom viszont, hogy a "Versben bujdosó" c. Nagy László kötetet a hetvenes évek elején vettem meg a Széchenyi téri könyvesboltban (ez Pécs). A könyvesbolt azóta bezárt. Nincs Nádor kávéház sem, ahová - meg egyéb helyekre is - beültünk, akkori reménybeli, kezdő irodalmárok, költőcskék beszélgetni az élet és a művészet nagy dolgairól. Emlékszem a könyv tapintására, a dróthálós rajzra az elején. A tértől úgy 15 percre laktunk, feljebb, a Hunyadi úton. Gyalog mentem haza, kezemben a könyvvel. Akkoriban már kézilabdáztam és a Tanárképző Főiskolára jártam. Igen, nem egyetemre. És jó volt a csapat.
A Főiskolának volt egy D épülete (ezek a praktikus elnevezések...), a D épület legfelső emeletén egy nagy előadó. A nagy előadóban nagyokat lehetett szundítani előadás közben a hátsó sorokban...viszont egyszer kihirdették, hogy jön Nagy László, a költő, igen, látható lesz és versét is mondja majd...
Ott szorongtam sokadmagammal a nagy előadóban. Talán Czine Mihály mondott előszót, aztán felkonferálták a költőt. Azt vártam, hogy bejön egy félisten, lángoktól övezve és dörgő hangon szavalja majd látomásos verseit...ehhez képest jött egy kicsi ember, bottal, ősz hajjal és mikor megszólt, olyan vékonynak és halknak tűnt a hangja... Ott és akkor tanultam meg, amit persze verseiből már tudhattam volna: az a tűz belül lobog és nagyságunkat sohasem árnyékunk méri.
Aztán egy nyáron elmentem Felsőiszkázra, megnézni azt a házat, azt az udvart, azt a vadkörtefát. Szép nyár volt. Frissen sült kenyeret ettem az este és frissen fejt tejet ittam hozzá. A világ egy nagy nyitott kapu volt és nézegettem befelé.

A föltámadás szomorúsága. Az ember elolvas egy verset és elindul néhány szó nyomában. Ha szerencséje van és elég ideje, messzire ér.
Föltámadtam, jaj, föltámadtam.

Nem szabad oda kirakni a plakátot - szalad a portás a kulturális intézmény bejárati üvegfala felé, ahol cellux-szalaggal, plakáttal kezemben, félbehagyott mozdulatba merevedve állok. Csak az Erzsike engedélyével, ez szigorú parancs.

Most beszéltem Erzsikével, próbálom meg a folytatást. Akkor mehet a plakát, de a cellux nem mehet, Erzsike megtiltotta, máshogy kell, ezzel a gyurmás ragasztóval, csak így lehet.

Felbaktatok ismét Erzsikéhez. Igaz a hír, Ferenc nem engedi (ki az a Ferenc), hát az igazgató úr megtiltotta a celluxot, csak a gyurma megengedett. Igen, a múltban úgy volt, hogy lehetett, 30 évig lehetett, most nem. Csak a gyurma.

Visszabaktatok a földszintre. Rendes a portás, ad gyurmát (ó, te édes gyermekkor a színes gyurmáiddal, ó, alsó tagozat avagy elemi iskola, ó, azok a körmösök!). Elég rondán mutat így plakát, hagyjuk. A dolog el van intézve.

Egy hétig. Mert akkor újra kezdődik a kálvária-járás. Most megállító tábla.

Nem lesz az úgy jó, mondja Erzsike, kisebb a plakát, mint a tábla, rondán mutat. Szerintem nem, de mindegy. Kapok egy fekete kartonlapot (múltkor is ezt használtuk, tudom meg), ez pont a tábla-méret, erre tedd rá a plakátot. Nagyon köszönöm.

Irány a földszint. A fekete karton persze 10 centivel kisebb minden oldalról, mint a tábla. Szalad a portás.  Nálam van ilyen fehér karton, az jó lesz magának, az pont a méret, itt van, innen tépje le. Közben a portást valaki hívja telefonon, hallom, hogy ingerülten magyaráz valamit. De anya, mit csinálsz a telefonnal, most hívsz vagy nem?

Kipróbálom a portás kartonját. 10 centivel nagyobb mint a tábla, minden oldalról. Fogom a kartonokat, plakátot, celluxot, gyurmát és távozom. Idegrendszerem már nem terhelhető, mint egykor.

Ja és még annyi, hogy a társrendező kulturális intézmény vállalta a reklámot esetünkben. Plakátot mi készítettünk, a médiát mi láttuk el sajtóközleménnyel, a városban mi plakátoltunk. Kivéve magát az intézményt, mert ott ez nehezített feladat, nem mindig érek a pálya végére.

Nincs tanulság.

Lehetne persze rondábban is mondani, mindegy.

Én úgy vagyok vele, hogy zavar, főleg akkor, ha a kultúra bástyái mögött terjeng. Valakik felhúzzák szemöldöküket: miért, hát nincs bástya? Nincs vár, ahová behúzódhatsz? Nincs hely, ahová a művészet szép csendben, esténként beóvatoskodhat? Ugye van! Hagyjuk már ezeket az apróságokat!

Hagyjuk, hogy beázik a tető, néhol a lámpatestből csepeg a víz, néhol tócsákban áll a nagyobb esők után. Hagyjuk, hogy a légkondi nem működik vagy nem szabályozható vagy néha megbolondul és forró levegőt fúj a nyakunkba. Hagyjuk, hogy minden mindenhová behallatszik, a hangszigetelés bukta, az óriási házban csak egy hangosabb rendezvényt lehet tartani, mert az bármely másikat már zavarja, sőt lehetetlenné teszi. Hagyjuk...de hagyjuk a felsorolást is, az ember csak elkeseredik és nem kell mindig a hibákat keresni.

De a csatornaszag, az nem hagyható. Állítólag egy kifizetetlen vállalkozó az oka vagy akármi más. Aki néha erre téved, fintorog, befogja az orrát, majd távozik. Mi itt együtt élünk vele. Azt mondják, ha nem tetszik, menjünk el.

Lehet, hogy azt kéne, bár tehetnénk. Feljebb kapaszkodni a város enyhe lejtőin, fel az erdő közelébe, a csendbe, tisztaságba, madárdalba és nyugalomba. Onnan letekinteni és azt mondani: nahát.

Elmúlt már 2010, halványulnak a kulturális főváros emlékei, éppígy a mosolygós portré a város egyik szégyenfoltjának számító telkének házfalán. Bogányi karmester Finnországból érkezett akkor a helyi filharmonikusok élére és a provinciális PR rögtön szlogent gyártott e tényre.

Ülök Bogányival szemben egy vacsorán. Nem szoktunk együtt vacsorázni, ebben a körben, ahol most diplomaták, városvezetők, művészek, csupa fontos ember ügyködik az előétellel, kommentálja az eltelt estét, pohárköszöntője szavain gondolkodik, én ritkán járok. Ha hívnak, úgy tízévente. Velem szemben Bogányi, a koncert után, rebbenő madár, minden idegszála még nyitott és vibrál. Nem olyan egyszerű az, hogy letesszük a pálcát és felvesszük a kanalat. A zene még körülöttünk van, a szép pillanatok, amikor megszületett a varázslat, a hibák, azoknál a taktusoknál, amiket majd javítani kell. Itt ül, de nincs jelen és ez így jó.

Hogy örüljön most minden igaz magyar ember, leírom, hogy Bogányi nem a finn erő. Ő magyar. Lehet, hogy tanult Sibelius-tól, lehet, hogy megérintette a fenyőerdők csendjéből néha megszülető zene, az ezer tiszta tó, az emberek kedvessége. Nem is lehet, biztos, ezt én is tanúsíthatom, aki egy-egy finn kirándulás után nehezen találom a helyemet a gémeskút, malomalja és fokos országában. Mégis mindannyian, akik elutazunk, majd visszatérünk, magyarok maradunk, társai Bartóknak és Kodálynak, ebben az otthonos száműzetésben.

Erőnk az emberé, aki ezer hangból, ezer képből és ezer életből megalkot egyet, műalkotást, estét, életet.

Életet, amely a csendből jön és afelé tart.

Nem egészen, csak amolyan "szűkített", csak azok számára, akik egykor gyakran együtt voltak. Voltunk.
Mikor is? Leírni is nehéz.
1967 és 1970 között...
Igen, több mint 40 éve gyakran voltunk együtt, a gimiben és az órák után is. Most nézem az arcokat, figyelem a hangsúlyokat, próbálom felidézni az akkori képeket, az akkori hangokat.
Alig megy. Egy-két szófordulat, egy-két gesztus. Mégis valahogy jó így együtt. Igaz, hogy az élet átgyalogolt rendesen mindenkin, ez azért látható.
Egykor nagy súlyokkal edzettem, mondja Vépé, terveim voltak. Most csontsovány, nem érzi az ízeket sem, lehet, hogy ez már az utolsó stádiuma a betegségnek. Haja alig, de a szemüveg mögött mégis mintha tűz lobogna a fáradt szemekben. Árpi mutatja a hatalmas vágást az oldalán, mellkasán: onnan is daganatot szedtek ki, némi tüdővel együtt. Később már sokat iszik, járása bizonytalan lesz, de tiltakozik: nem vagyok részeg! És ez igaz is, hiszen a következő félórában sűrű tréfák, ugratások közepette elmeséli az életét, hogyan került padlóra százszor és hogyan állt fel százszor.
A japánok három éve kiszálltak az üzletből, most egyedül viszem a céget, mondja Béni. Mikor Nándi a konzervgyárban volt, éppen akkor nem tudott Árpiról, aki a gombát, uborkát hordta a déli parton eladásra kínjában, mert meg kellett valamiből élni. Lóri néha felveszi az asztalon fekvő fényképezőgépet és elkap egy-egy gesztust, arcot, tekintetet. A Főnök hallgat, aztán hozzászól. Pocak jól meghízott, nevéhez méltó nagy hasa van, de kedve a régi, a szeme a régi.
Igen, a szemek! Minden megváltozott, a hang is, a test is eltorzult, elfáradt, de a szemek maradtak olyanok, amilyenek voltak.
Stefán mesés pörköltet főz, fogynak a borok, néha a kávé. Besötétedett, ülünk az udvaron, még a rétesre várunk, amit ötpercenként ellenőrzünk a sütőben, mégis elkészül egyszer.
Osztálytalálkozó, ahová sohasem jártam. Nem jártam 40 évig.
Harmadik után hagytam ott a gimi elit (tagozatos) osztályát, a barátokat, csak azért, hogy a szünetben hosszúra nőtt hajamat ne kelljen levágatnom. Elmentem, hogy a magam útját járjam. Jól hangzik, de nem volt jó döntés.
Ott maradtak a barátok a negyven évvel ezelőtti fekete-fehér fotókon. Ott maradt minden közös buli, tréfa, "hoki", dehát akkor mit tudtam én, mit hagyok ott!
Este 10 is elmúlt, alig látjuk már egymás arcát az udvaron, az asztal körül.
Régi barátok, Isten veletek!

Csáó, büdös csicska geci! - ordít egy fiatalember Pécs belvárosában, a turisták által leginkább látogatott Király utcában. Igaz, még csak reggel 9 körül az idő, talán ha egy tucat külföldi kávézgathat az utcában, tehát nincsen nagy probléma.

Nincsen kicsi probléma sem, mindennapi az eset. Két fiatalember erőszakosan kéregetve megy végig az utcán a városközpont, a Széchenyi tér (Dzsámi, Hunyadi-szobor) felé. Aki nem ad nekik, esetleg visszaszól, megkapja a magáét. Ma még csak szóban. Viszont csak a vak nem látja, hogy a fiúk - akik életvezetési megoldásaikat feltehetően valamely börtönben csiszolták - a nem túl távoli jövőben már nem fognak a verbalitásnál megállni. Ők azt tudják, hogy az erősebb elvesz a gyengétől, akit megaláz és a szolgájává tesz.

A reggeli újságban olvasom (hja kérem, én szeretek újságot olvasni), hogy egy pécsi értelmiségi nyilatkozza, nem lett vízválasztó a kulturális fővárosi év.

Dehogynem. Akkor körülvett minket a kultúra, vendégségbe jött hozzánk Európa, ünneplő ruhánkat húztuk fel, kitakarítottuk házainkat, lakásainkat, az utcákat. Lelkünkben várakozás, egész évben.

Aztán visszasüllyedtünk a mocsokba, mélyebbre, mint ahol voltunk. Ez a vízválasztó.

"Már most is élhetsz úgy, mint majd akkor akarsz, amikor távoznod kell. Ha pedig a körülmények ezt nem engedik meg, távozz az életből, de ne tégy úgy, mintha nagy méltánytalanság történt volna. Itt füst van, távozom."

A sztoikus, naplóíró császárnak igaza van. Pakoljuk össze dolgainkat, válogassuk ki a legfontosabbakat, kézzel foghatót és lelkieket egyaránt, s induljunk. Itt füst van, távozom.

Nem az apostolok. Másik János és Cseh Tamás. Na, ez sem tegnap volt.

A helyszín szintén az álmos vidéki város. A 70-es évek szűk levegője. Igen, hiába nem az 50-es évek, mint a dalban, a Tanárképző Főiskolán mintha megállt volna az idő. Nem vagyok igazságos és túlzok kissé, mert azért volt Bécsy, Aknai, Bánréti és Bókay. Igaz, hogy kis könyvtári vagy kollégiumi szobákban, de volt. Erről majd máskor.

Tehát ismét a Szenes Pinceklub és most egy ember a félhomályban, gitárral. Cseh Tamás. Csak néztük, hallgattuk, ilyen van? Az a sok csendes, mollos dallam... Azok a különös szövegek, amelyek ismerősöknek tűntek, igen... Mi is gondoltunk akkoriban hasonlókra. Balaton, díszünnepély, ismerem, ismerem. Aztán véget ért az est, elszéledtünk. Én a kolesz negyedik emeletére, ahol nyolcadmagammal laktam. Nem volt az olyan rossz, négyen az egyik oldalon, négyen a másikon, középen a tanuló. Minden katonás rendben, bár a cuccaink, a kiragasztott fényképek, plakátok jelezték, hogy itt azért van valami csipetnyi lázadás. Más nem lehetett.

Amikor kijött az a lemez, megvettem. A kolesz földszintjén egy társalgó, szinte mindig üresen, súlyos függönyökkel jól elzárhatóan a külvilágtól. Este volt, levittem a lemezjátszót (menő csávó voltam, volt lemezjátszóm) és feltettem a lemezt. Aztán lekapcsoltam a villanyt. Fölöttem, a négy emeleten, ide alig beszűrődve zsongott minden, a hallgatók jöttek-mentek, ettek, tanultak, beszélgettek, de hozzám már mindez nem jutott el. Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk - énekelte János és Tamás. Fölöttem a harmadikon az a pár megint elindult hóna alatt a pokróccal a kicsi vasalószobába és mindannyian tudtuk, hogy nem vasalni mennek. Nincsen más ebben a dalban, nincsen más, csak egy utca. Amikor a lány, akivel jártam, eltörte a lábát, nem vártunk a liftre, karomban vittem mindig a harmadikra, ó igen, ez volt. Maga egy vendég - hangzott az ócska kis hangszóróból és körülvett, elborított hullámaival az a világ, ahol csendesen, de jól hallhatóan kimondtak fontos dolgokat és én figyeltem, tanultam, eszméltem.

Elvégre ez egy főiskola volt.

Nem vagyok szcientológus, ez az ő kedvenc mondásuk. Viszont fizikus vagyok (voltam) és láttam biológiai rendszereket is, szívesen ástam bele magam a történelembe, mindannyiunk történetébe.

Maradjunk a fizikánál. Elég nagy rész az a világból, ami a fizika törvényének engedelmeskedik (abba most ne is menjünk bele, hogy ami nem a fizikai világ része vagy matematikai összefüggésekkel nem megfogható, azzal mennyire hatékonyan tud az emberfia bánni ). A fizika szerint nem csak növekvő és csökkenő rendszerek vannak, hanem létezik egyensúly, ami lehet statikus (alátámasztottam valamivel a billegő asztalt) vagy dinamikus (amennyi be, annyi ki). Nem növekszik és nem csökken, vagy pedig mindkettő egyszerre.

Maradjunk abban, hogy frappáns, de szerencsétlen megfogalmazás és inkább az üzleti élet egyes részeiben hasznosítható. Ugyan már, nekem, mint embernek, miért kéne tovább nőnöm (nem fogok beférni az ajtón), miért kéne 3 autót hajtanom, 4 szeretőt tartanom, 5 mosógépet (és mindig többet), 6 lakást vennem, 7 életet élnem? Elég egy is, ha az minőségi és a harmóniára, az egyensúlyra, az összhangra épül.

Sőt. Én azt mondom, a több sokszor kevesebb (ki sokat markol, keveset fog). Azt mondom, sokkal fontosabb a növekedésnél, a többnél, hogy megtaláljuk azt a kört, ahol otthon vagyunk. Embert, Istent, otthont, hazát. Naná, hogy nemcsak a fizikai világban.

Magas a tavankúti (Tavankut, Szerbia) templom tornya és hatalmas maga a templom is. Messzire elhallatszik a harangszó, amire szükség is van, hiszen a tanyavilág, amelynek centrumában a százéves templom áll, hatalmas kiterjedésű, hosszában túllépi talán a 15 kilométert is. A Zombor-Szabadka országútról befordulva, végeláthatatlan földek – búza, kukorica – között halad a keskeny országút a bunyevácok ősi fészke felé. Azért nem főváros, mert város legalább három is akad, ami egykor nagy számban lakói között tudhatta a büszke bunyevácokat. Az említetteken kívül ilyen volt Baja és a három város által kirajzolt háromszögben falvak, tanyák sokaságában lakott-lakik ez a sok vihart megélt nép. Igaz, Európa ezen szegletében (Vajdaság, Bácska) vajon melyik nép nem viharvert?

 A pörgős, késő délutáni rádióműsorban a Nyomorultak musical-változatának gyerekszereplőjét kérdezgeti a riporter. Megegyeznek, hogy Gavroche szerepét szinte rászabták, ezért meg azért. Aztán jön valami.

- Olvastad már a könyvet?
- Ja, még nem, most kezdtem el a nagy változatot(?), de egy kicsit lassan haladok, mert nagyon kirészletezi.

Igaza van. Francba a részletekkel. Fegyenc, szökés, forradalom, szerelem.

Dobd ki cipődet, hiszen régi. Igaz, hogy még jó állapotban van és a lábad szereti, de dobd ki, hiszen régi. Dobd ki könyveidet, hiszen már olvastad őket és ami bennük áll, minden régi, nincs új információ. Tehát szemétbe a Bibliával, a költőkkel, az írókkal, mert régiek!
Dobd el házadat, lakásodat, bútoraidat. Igaz, kényelmesek, otthonosak, jó otthon lenni és sok évbe, pénzbe került, hogy végre így legyen. Mégis ki velük, mert nem újak! Az új ott vár a boltban, a nagyáruházban, a neten. Mindenhol az új kapható (kivétel persze a régiség, de az meg nyilván hülyeség).
Dobd el szüleidet, családodat, hiszen régiek. Szeretet, törődés, gondoskodás elavult fogalmak. Új kell, mindegy ki, csak új legyen, aki majd téged is hamarosan eldob, de az neked már nem fáj, mert már nem vagy képes fájdalomra, sem szeretetre. Már csak latolgatsz, önérdeket érvényesítesz, harácsolsz, felhalmozol mindenből, ami rohamosan értéktelenedik el, de te rohansz tovább, tolod, gyűröd, nem adod föl és egyszer csak vége. Nem hiszem el, mondod akkor, pedig igaz.
Dobd el a történelmet, mert hasznavehetetlen. Hiába volt vér, veríték és könnyek, hiába volt keresztfa. Hiába voltak a zászlók, mindegy milyen színűek, hiszen a zászlók is régiek, új kell, vagy nem is kell új, elég egy összehajtható ebook, egy elektronikus rongydarab, ami addigra elavul, mire a pénztáros odaadja a blokkodat.
Dobd el önmagad, mert nem különbözöl már a szeméttől. Amilyen gyorsan húzod magadra az újat, annál gyorsabban elromlasz. Mire a gondolatot felfogtad, már meg is romlott benned. Felgyorsult bomlásod és díszítheted bármilyen új sallanggal, csak rothadás marad.
Neked már annyi. Majd jönnek az újak.
 

 Messze a várostól, plázától, lámpaerdőtől. Itt csönd van, a tavaszi levegő enyhén áramlik a csillagok alatt, itt a faluban. Jobban mondva a falu szélén, ahol már magányos villanykörte sincs, csak a fekete égbolt a közeli folyó fölött. De ez a ragyogás azon a fekete égbolton! Talán-talán gyermekkorunkban volt ilyen közel az ég, talán akkor voltak ilyen óriásiak és színesek a csillagok. Nem csal az emlékezet, lépj ki egy falusi házból éjjel, szinte bárhol a világon és tekints föl az égre: ugyanazt látod. Az néz vissza rád, ami már milliárd éve változatlan, a mozdulatlan csillagfolyam az éjszaka súlyos, fekete függönyén és annak a függönynek az alja a látóhatárnál a földet éri.
Nem tudom, hogy jobb volt-e az az eltűnt világ, lehet, hogy jobb volt, lehet, hogy csak más. Lehet, hogy kevés időnk volt fölemelni a fejünket, de ha felemeltük, sokáig nézhettük a csodát és a csoda közelebb jött, körülvett és belénk költözött. Becsülete volt csillagnak, rejtőzködő erdei állatnak, virágnak, fűszálnak. Rájuk mutattunk és megneveztük őket és ők engedelmesen tűrték, hogy a miénk legyenek. Közel volt a világ.
Most a világ eltávolodott, az égbolt homályos, az erdő lakói megvadultak, a virág műanyagból van, a szürke fűszálon méreg feketéllik. Nincs becsülete semminek, nincs becsülete a szónak, a kommunikáció villámgyors lett, de az értelmezés hosszúvá és keservessé vált, a megértés nemcsak lelassult, hanem töredezett is lett, az elfogadás gesztusa eltűnt. Minden megtörténik, kevés a részvételünk, sokat rázkódunk, szemünket állandóan a földre szegezzük, mert csapdát állít, elbuktat az út.
Hol járunk már az Éden fáitól! – írta Pilinszky. Igen, se fák, se csillagok.
Lassan fordul felettünk a tavaszéji égbolt.

  A rádió stúdiójában népzenészek meg egyéb zenészek beszélgetnek. Mostanában van ilyen, hogy egyéb zenész. Nem népzenész, nem klasszikus zenész, nem rockzenész, hanem valamilyen keverék. Na most rögtön az elején le kell szögezni, hogy nem a skatulya a lényeg, hanem az ember és ha az ember jó zenész, csinálhat, csináljon is bármit, jó lesz hallgatni.
Csinálhat, játszhat népi hangszerekkel könnyűzenét vagy fordítva. Nekem ott kezd kínos lenni, amikor azt hallom, hogy "figyelj, mi ebből élünk, a zenekar koncertzenekar, olyat kell játszani, ami tetszik a közönségünknek". Ja így már más, csókolom, köszönöm, hogy ki tetszett mondani a lényeget.
Kijött egy(?) új generáció, aki újat akar, ez tök jó, ne is a papa kabátjában akarjon járni. Ha mégis abban, akkor vágjuk le, mondjuk az egyik ujját és tegyünk helyébe egy angyalszárnyat, aztán az egészet fújjuk le piros meg sárga festékkel. Na, ilyen még biztos nem volt, a siker garantált. Gratulálok, tényleg újat csináltatok, balra hátul van a pénztár.
Mindenki megbolondult már? A kabát azért kabát marad. Az ember azért ember marad, két szeme van, meg egy orra. A vágyai, érzelmei, sokszor a gondolkodása is ezeréves mintákat követ. Majd ha három szeme lesz, meg négy füle és úgy hívják, hogy gyere ide ÍTÍ, akkor itt az ideje valami gyökeresen másba fogni. Addig röhej az egész és jó kis büdös pénzszaga van.
Na jó, ne legyünk igazságtalanok a kivételekkel. Vannak kivételek, nyilván. Itt viszont a Középszer és az Alszer nyilatkozik. Mondja az egyik zenész a stúdióban, hogy egyszer a haver elkezdett lambadát játszani a kobzán (koboz, régi magyar hangszer, pl. a moldvai magyarok között volt kedvelt). Tetszett nekünk ez a "bohóckodás", mondja. Ja kérem, itt a másik hajtóerő. Bohóckodunk egy kicsit, megtehetjük. És most senki ne jöjjön azzal, hogy a művészi kreativitás, meg alkotói lendület, meg ilyenek. Bohóckodjunk, legalább valakik nevetnek majd.
És csak az utolsó csoport - alig egy-két ember - akik majd valami értékeset fognak csinálni. Nem pénzé', nem vicceskedésbő', hanem mert náluk lesz az, ami az eddigieknél nincs.
Salvador (Megmentő) Dali bajuszt festett Mona Lisá-nak. Jó kis ötlet, de előbb kellett hozzá egy Leonardo. Ja és Dali megtehette, mert fantasztikusan értett a szakmájához, a rajzhoz és a festészethez.
Jönnek a senkik és föladják Michelangelo Dávid-jára a hosszú Mátrix-os bőrkabátot, mobiltelót nyomnak a kezébe, baromi új és baromi cool. Majd akkor öltöztess, picinyem, ha tudsz ilyen szobrot csinálni.
Hát ez volt a füstölgés tárgya. A senkik eljövetele az Úr harmadik évezredében.

 A rádióban és a tévében is, egyre gyakrabban látom, hallom, hogy egyszerűen nem hagyják a másik embert beszélni. Belevágnak a szavába, pofátlanul, erőszakosan. Naná, hogy sokszor éppen azt akarta a szerencsétlen elmondani, amit a hebrencs riporter kérdez, de nem engedik meg neki, nem engedik, hogy befejezze a mondatot. Egyre többször kényszerül az interjú alanya megállni és hatalmas önuralommal megkérni a riportert, hogy hadd fejezhesse be a mondatot, a gondolatmenetet.

Hát éppen ez az, itt a baj, mégpedig nem kicsi. Az, hogy gondolatmenet, az, hogy valamit értelmesen kifejtünk, nem érdekes. Válasz kell, de nem lényegi, hanem valami durranós, meglepő, hívószavas, könnyen megjegyezhető, esetleg botrányos. Akkor érdekes lesz a riport, különben unalmas - gondolják valakik.

Nem jól gondolják. És most nem citálom ide Amerikát, a hanyatló Nyugat világát, a múlt ködébe vesző történelmi időket, amikor még volt a szónak becsülete. Minek. Akiknek erről beszélhetnék, nem is értik, mire gondolok.

Amit viszont ide leírhatok, azok a régi emlékek, a másik véglet. Egy időben gyakran jártuk a falvakat, hagyományok nyomában, öregeket kérdezgetve. Jól emlékszem ezekre a beszélgetésekre. Sokat hallgattunk, tűnődtünk, próbáltunk régvolt dolgokat felidézni. Nemcsak egy mondatot fejezhetett be nyugodtan a beszélő; annyit, amennyit akart. Volt idő mindenre, mert akartuk, hogy legyen. És itt a kulcs, ma senki sem akarja, hogy legyen ideje mindenre. A sietség mindent betölt, értelmetlenül, hiszen nem élet-halálról van szó. Csak beszélgetésről, gondolatok megszületéséről és közléséről.

Amikor futva igyekeztem a sor elejére, mindig a végén találtam magam - idézem pontatlanul a költő-énekest.

Sokan vannak a sor végén.

 Varázslatos személyiség. Mindannyian miatta vagyunk itt, az új pécsi Kodály Központban, ahol első koncertjét adja és ahogy körbenézek, boldogan nyugtázom, hogy nem látok üres helyeket. Miatta vagyunk itt, a világ által is megcsodált hangja miatt, de a hang, amely CD-ről szólva is lenyűgöző, most intenzív jelenléttel is párosul.

 Nem koncert, imádság. Zsúfolásig tele a Trafó és a színpadon három ember Istennel társalkodik. Igen, nemcsak a fohász, nemcsak a felfelé emelkedő, végtelen alázattal mondott szavak, hanem válasz is, kevés és homályos, de válasz. Nem könnyű Istennel beszélgetni.

Az imádság arról szól, hogy késő délután van, a napközbeni forróság valamelyest enyhült, de ha arcunkat a sárból és agyagból készült házak falához szorítjuk, érezzük a lecsendesült, sugárzó meleget. Az imádság arról szól, hogy verejtékes munkával élünk a földből és erőfeszítés minden mozdulat, amikor két kezünkkel illetjük. Az imádság arról szól, hogy nemsokára eljön az Ünnep, amikor az előírtak szerint megtisztítjuk testünket-lelkünket, a hűvös éjszakában az öröm tüzei gyúlnak és a csillagos boltozat közelinek látszik, óvatos kezünkkel talán megérinthetjük. Az imádság arról szól, hogy az ember szélfújta por.

Földtől az Égig és vissza, föl, egyre följebb és visszahullva újra lefelé, újra a földre, ahol ismét elcsendesedünk. A csoda az Istenhez vezető ezer lépcső közül csak az első. A csodához idő kell, de a szufi ideje végtelen. A három zenész a színpadon ül a végtelen időben, ki-ki hangszerét tartja maga elé, mint írást, bizonyítékot a csodára és a hangszerek egyszer csak átváltoznak. Nem mesterségbeli tudásról, technikáról vagy virtuozitásról van tehát szó, hanem átlényegülésről. A virtuozitás, ha öncélú, csak önmagában forog, s a Fennenvaló összekeveri az ujjakat, elnehezíti a kart, elveszi a levegőt. Áldott pillanatban viszont egy magasabb szintre visz a zene – az első lépcső – és megszűnik a környező világ, a nagyváros kinti mohó sietsége, a teremben már nincsenek emberek, csak figyelem, nincs színpad, nincs közönség, csak együttlét, lélegzetvisszafojtva. Nincs szükségünk, csak apró lélegzetvételekre, levegőnket ennek a kicsi embernek adjuk. A zsúfolt Trafóban csodaként megvalósul az igazi, mély áhítattal teli, szakrális csönd, amely úgy jöhet csak létre, ha a zajt száműzzük.

Amit látunk, lényegtelen, itt bensőnket kell megnyitni, hogy a zene közelebb jöhessen. Elmondhatnám, hogy az ütős Hamdi Akatay-nak hosszú, fehér sál van a nyakában, a kanun-on játszó Hakan Gungor néha megigazítja a szemüvegét és a ney mesterének, Kudsi Ergünernek jobb térdén fehér kendő van, amire a zenélés szüneteiben jobb kezét ráteszi. Mindez az igazi lényegtelenség. A látványból talán annyi, hogy Akatay szobor-mozdulatlanságban akkor is jelen van, amikor éppen nem játszik, a szikrázó tehetséggel zenélő Gungor a műsorvégi meghajlásokkor is magához öleli a kanun-t és Ergüner a másfél óra alatt egyszer sem teszi le a ney-t, nem is teheti: ez az a köldökzsinór, erős kötél, csillagokba fúródó minaret, amely őt az égiekhez köti.

Egyetlen pillanatra Istennel lenni több, mint egy egész élet, mondja a szufi és a Trafóban ezen az estén közel kerültünk ahhoz, hogy átéljük a pillanatot. Még nem élhettük át, csak megéreztük, milyen lehet. Ajtók nyíltak, amelyek mögé bepillanthattunk, óvatos kéz felemelt egy függönyt avagy drága kelmét, aztán visszaejtette, eltakarva azt, ami csak ritkán látható.

Ül Omar Khajjam parti tanyáján és várja az angyalt, aki majd sötétebb borral tölti meg serlegét. A költészet, a zene, a csillagok, az Isten.

A nap, amikor a sirályok jöttek.
A másik, amikor a fecskék.
A sirályok köröztek a kicsi kikötő fölött, aztán a háztetők csúcsaira ültek.
A fecskék rajokban szálltak a házak között.

Szemben velünk a sziget sziklái reggel fehérek, délután párásan-szürkék. Este elsötétülnek, színük a sötétkék és a sötétszürke határán lesz.
A tenger színeinek, felületének változásai jóval számosabbak, szinte leírhatatlanok. Így hát bele sem kezdek, ezek a délutánok, esték itt a teraszon nem szeretik a regény terjedelmét.

Reggel úszni egyet a tengerben. Errefelé a tengerbe több helyen karsztforrások édes vize ömlik, néha úgy tűnik, a part menti sziklák alól tör ki egy-egy hűvös-hideg áramlat.

Aztán szárítkozni a napon. A Nap ereje fokozatosan növekszik, az élvezetestől a gyilkosan erősig, ami a szieszta idejére esik. A szieszta nem teljes elvonulás a világtól, de megritkulnak az emberek a parton, a forró utcákban. Nálunk a háziak beszélgetnek, kávéznak a szőlőlugas alatt. Eltelik az idő.

A kikötőben (említettem, hogy kicsi) néhány kisebb hajó, különféle méretben. Csak néhány ember kalandjaira valók vagy halászni. Van egy öreg halászember, aki mindig int a csónakjából, amikor erre viszi az útja a vízen. A partiak visszaintenek. Amikor eljön az este, a hajók bal oldalán piros, jobb oldalán zöld lámpa gyullad fel. Piros és zöld csillagok úsznak és tükröződnek a vízen.

A Nap a kikötő mögött megy le, közel a tengerszinthez; a távoli félsziget csak kissé emeli meg a látóhatárt. Ilyenkor a hajótestek elsötétülnek, a káprázatosan színes naplementében szinte távol-keleti hangulatban himbálóznak, mint megannyi dzsunka. Aztán jóval később, amikor a kétféle sötét összeér, álombeli fehér folttá válnak a semmi vizén.

Az itteniek számon tartják egymást, hol egyik, hol másik jön-megy látogatóba. Senki sem siet (a forróságban nem is lehetne), mindenre jut idő. A szomszéd halat tisztított reggel a parton, néhány fölösleges haldarab a vízbe hull, sirálycsapat gyülekezik lassan köré. Késő délelőtt vendégek jöttek, láthatóan családtagok. Két asztalt összetoltak, valahonnan padok kerültek, a fehér terítőn tizenegynéhány teríték. Míg minden elkészül, egy jó kis fürdés a tengerben: mennyire jó a víz? Kimért étkezések, egy-egy üveg ital, hosszú beszélgetések. Aztán lassú szedelőzködés, két idős ember marad, a többiek visszamennek az órányira fekvő nagyvárosba. Házigazdánk hatéves kislánya gyakran tekintget egy nyolcéves-forma fiúra a vendégek közül, aztán búcsúzáskor csokit visz neki ajándékba: szemünk előtt szövődött egy titkos gyerek-szerelem.

Ma reggel egy szőke kis angyal érkezik a kavicsos úton. Félénk, de csak beóvakodik az udvarba a kedves hívó szóra. Nem idevalósi, nem érti a nyelvet, de egy perc múlva már labdázik a két kislány, aztán a délelőtt is együtt telik a vízben, azzal a rengeteg apró, egyszerű, érdekes játékkal, amit csak a gyerekek ki tudnak találni. A partról minden felnőtt őket nézi, a figyelem nem a kíváncsiságé, hanem hogy ne legyen semmi baj, a tenger itt azonnal több méter mélyre mélyül. S hogy az idill mégse legyen idill, órák múlva megjelenik a kis angyal édesanyja, konstatálja, hogy négyéves gyermeke még él és jó helyen van, aztán ahogy jött, eltűnik. Este egy italpultnál támaszkodva látjuk majd beszélgetve és szőke kis angyal gyermeke közepes méretű verést kap, mikor jelezni akarja, hogy ő is a világon van.

A napok nagyon hasonlóan telnek itt nyáridőn, de senki sem bánja. Aki ideérkezik, ha tekintettel van a környezetre, hamar lelassul. Azt az egy-két hangoskodót, aki a nagyváros zűrzavarát hozza magával, az itteniek megmosolyogják, fejüket csóválva.

Este tíz órakor – nem tévedés, tíz órakor – itt már minden sötét és csendes. Helybeli és átutazó ilyenkor már otthon van, nincs diszkó, nincs vendéglő hangos zenével. Van egy kis konoba (kocsma) a parton, ez az egyedüli szórakozás. A teraszról látom, hogy a kevés fénnyel világító villanykörte fénykörébe néha belép valaki, árnyék mozdul, aztán újra csend és mozdulatlanság.

Nekünk marad a sötét, halkan hullámzó víztömeg.

Tánctáborban voltam, sokat tanítottam és sokat tanultam. Kell és lehet élni a szigeteken is. 

A Muzsikás Együttes koncertje Pécsett (2011.04.17)

A Budapest Kortárstánc Főiskola Schaár Erzsébet Utcájában és a kertben