Mindegy, hogy milyen az alkalom, de alkalom van és tánc is van. Legalábbis ők így hívják: tánc. Showtánc, hip-hop, mazsorett, bármi: lényeg, hogy nem a tiéd, közöd nincs hozzá, de mégis akarod csinálni, nehogy lemaradjál. Ostobaságok netovábbja.
Magyarország és környéke híres táncairól. Na nem a hip-hopról, hanem a tradícióról. Közép-Európában és a Balkánon olyan kincsei maradtak meg az egyetemes tánckultúrának, amiért idejönnek az ún. Nyugatról, Amerikából és Japánból is. Hongkongi fiatalok tanulják a mi egykori táncainkat és örömüket lelik benne.
Most akkor ki a hülye?
Nézem ezt az izét, amit táncbemutatónak hívnak. Inkább aerobic vagy akrobatikus rock&roll, inkább mutatvány, ami még önmagában nem baj. A baj az, hogy más bőrébe bújunk, mert a magunkét szégyelljük. Benyomjuk cédén a fekete zenét és vonaglunk rá. Azt hisszük, hogy nagyon menők vagyunk, pedig csak szerencsétlen idióták. Kicsit, mint az indiánok Kolumbusz korában: kincseiket leborulva átadják, eladják, elhagyják néhány marék üveggyöngyért. Jó kis vásár...
Mi közünk a harlemi négerek zenéjéhez? Mi közünk a fekete rap agresszív szövegeihez? Miért jó hallgatni (persze legtöbben nem értik), a fehérek gyalázását más országokban élő fehér fiataloknak?
Megmondom ám, hogy miért jó. Mert még mindig sehol se vagyunk a Nyugattól, legalábbis ezt hisszük. Már nincs nálunk kommunizmus, szocializmus, hívjuk akárhogy, demokrácia van, a magunk urai lettünk. De szemeinket még mindig ostobán, bávatagon Nyugatra függesszük s amink van, kidobjuk. Egyenrangúak szeretnénk lenni, pedig sajnálnivalóan ostobák vagyunk, akik törleszkedni akarnak az általuk irigyelt és vágyott jóhoz, ami pedig nem is jó. Legalábbis nekünk nem kéne, hogy jó legyen, mert nekünk ezerszer több van kultúrából, zenéből, dalból, táncból, az ún. megfoghatatlan (intangible) kincsekből, mint a szerencsétlen, kapucnis dzsekiben ágáló harlemi boxosnak. Az az övé, csinálja ő.
Mi egyediek, különlegesek, senkihez sem hasonlíthatóak, irigyeltek lehetnénk. Ehelyett uniformizáltak, globálisan egyformák, unalmasan egyöntetűek leszünk. Hip-hop-ra rángatóznak New York-ban, Stockholmban, Fokvárosban, Bombay-ben és Tokióban. Ugyanaz a zene, ugyanazok a figurák. Ezt akarjuk mi is, mert félünk, hogy kinevetnek, hogy ósdinak tartanak, mert félünk, hogy valamiről lemaradunk, ha lányaink nem rövid szoknyácskában rázzák a pomponokat. Más tollával kívánunk ékeskedni. kakukkfiókaként ülünk mások fészkeiben, míg a sajátunk üresen áll, ülünk itt az idegenében, amíg ki nem dob, ki nem röhög.
Egyre hangosabb lesz a zene, egyre agresszívebb a tánc, egyre primitívebb minden megnyilvánulás. Jól láthatóan csúszunk lefelé egy lejtőn. A közösségi éneklés és tánc idejét már rég elhagytuk, a reneszánsz megtanított minket a páros táncokra, de ma már elengedtük partnereinket és magunkban rázzuk. Csoportosan, de magunkban, magányunkba zárva. Azt mondjuk: önkifejezés, pedig csak valaminek a vége. Mindenki érzi. Tenni alig tesz valaki is valamit. Ahogy a nyelv, a műveltség, az udvariasság, a tapintat, a másikra figyelés, a valami-értelmeset-tenni-akarás kiment a divatból, úgy nem divat már az igazi tánc sem, ami évszázadok alatt csiszolódott, alakult ki. Ahogy már egyszer írtam, mint a gyémánt vagy a gyöngy a kagylóban.
Ostobán azt hisszük nincs időnk. Nincs időnk megvárni a dolgokat, mindennek a maga idejét. Nekünk gyémánt, gyöngy azonnal kell.
A kufár meg röhög a markába.
Ma is elkelt minden hamis portékája.