Persze, az én szemem már nem olyan, mint régen, pláne nem olyan, mint a mai fiataloké. Nem olyan gyors. Elég gyors azért ahhoz, hogy fölfedezze, mi rejlik ebben az iszonyú sietségben, ami ma már teljesen elfogadott, normálisnak számít.
A hírekben, a riportműsorokban, de a játékfilmekben is, egyszóval szinte mindenhol felgyorsultak a vágások. Értelmesebben szólva, rengeteg bevágott kép vagy filmrészlet iszonyú rövid ideig jelenik meg. Miután informatikusként dolgoztam évtizedekig, elég gyorsan átlátok weboldalakat, fizikusként képletekkel terhelt tudományos publikációkat tudok elfogadható sebességgel értelmezni, alkotó koreográfusként meg pillanatok alatt fogok fel emberek halmazából álló térformákat. Csak, hogy tudjuk, ki beszél.
És most jön a tuti: nem az a cél, hogy a néző felfogja, nem az hogy megértse, nem az, hogy átlássa. A pörgő képek csak a pörgés kedvéért vannak, egyfajta sorminta, háttér, díszlet, elektronikus falvédő. „Az én Uram csak a vizet issza” helyett vágókép. Az információ átadása olyan gyors lett, hogy az áradatból eltűnt az értelmezhető információ, erre egyesek rájöttek, hogy nem is kell, hiszen így is milyen jó pörgős a cucc. No unalom, no papa mozija, no lassúság.
Színes képek villódzása. Flash média, flash társadalom, flash élet és flash halál.
Az egykori falusi búcsúkban is vettek ilyen színes, semmirevaló izéket a gyereknek, mézeskalács-szívet, törökmézet. A törökmézet megettük, de megfájdult tőle a hasunk. A kacatokat másnap, de nemsokára biztosan kidobták.
A világméretű átverés és a magyar öncsalás mint köd ül rajtunk ezeken a decemberi napokon. A ködöt kisepri majd a szél, a városok hideg köveit felmelegíti a Nap, a színtelen unalmat felváltja a tavaszi virágok áradata.
Csak addig kell kitartani.
Csak addig még ki kell tartani.
