Lehetne persze rondábban is mondani, mindegy.
Én úgy vagyok vele, hogy zavar, főleg akkor, ha a kultúra bástyái mögött terjeng. Valakik felhúzzák szemöldöküket: miért, hát nincs bástya? Nincs vár, ahová behúzódhatsz? Nincs hely, ahová a művészet szép csendben, esténként beóvatoskodhat? Ugye van! Hagyjuk már ezeket az apróságokat!
Hagyjuk, hogy beázik a tető, néhol a lámpatestből csepeg a víz, néhol tócsákban áll a nagyobb esők után. Hagyjuk, hogy a légkondi nem működik vagy nem szabályozható vagy néha megbolondul és forró levegőt fúj a nyakunkba. Hagyjuk, hogy minden mindenhová behallatszik, a hangszigetelés bukta, az óriási házban csak egy hangosabb rendezvényt lehet tartani, mert az bármely másikat már zavarja, sőt lehetetlenné teszi. Hagyjuk...de hagyjuk a felsorolást is, az ember csak elkeseredik és nem kell mindig a hibákat keresni.
De a csatornaszag, az nem hagyható. Állítólag egy kifizetetlen vállalkozó az oka vagy akármi más. Aki néha erre téved, fintorog, befogja az orrát, majd távozik. Mi itt együtt élünk vele. Azt mondják, ha nem tetszik, menjünk el.
Lehet, hogy azt kéne, bár tehetnénk. Feljebb kapaszkodni a város enyhe lejtőin, fel az erdő közelébe, a csendbe, tisztaságba, madárdalba és nyugalomba. Onnan letekinteni és azt mondani: nahát.
