A Muzsikás Együttes koncertje Pécsett (2011.04.17)
Kétszázezer. A Muzsikás Együttes nevében Hamar Dániel mondja ezt a számot a mikrofonba, mint az eddig felgyűjtött magyar dalok és zenék számát. A kincs, amiről – anyanyelvünk mellett – bárhol megismerszünk, a kincs, amitől magyarnak vallhatjuk magunkat.
Hitvallás. Virágvasárnapi a koncert és bár a vadonatúj koncertteremnél semmi sem lehet kiáltóbb ellentétben azok hajlékaival, akiknél a zene lakik, mégis megtörténik a csoda. Nyitott szem, értő fül (akinek van füle a hallásra…) és valamelyes éhség a szépre szükségeltetik a csodához. Nem könnyű a csodának megtörténnie. Mint egy bazilika magasodik fölénk a koncertterem, valaki lila-sárga-kék fényeket gondolt megfelelő vizuális háttérnek és a terem falán lévő lámpákat sosem kapcsolják le; így nehéz intimitást, személyességet teremteni, az emberi csodák pedig nem igazán szeretik a monumentalitást. Ráadásul legalább két ember a személyzetből az ajtókban állva állandóan minket néz: vajon mit tételez fel rólunk ez az elgondolás? Magyar népzenére összegraffitizzük majd a székeket? Avagy nem lehet majd minket idejekorán megfékezni, ha meghalljuk a csángó imát?
A csángó imát Petrás Mária moldvai csángó asszony mondja, énekli, dalolja, éli, sugározza döbbenetes erővel a hatalmas levegőtérbe, ahol a félházas közönség ül dermedten. Nem félelemtől, hanem gyönyörűségtől és áhítattól mozdulatlan mindenki. Áhítat – milyen használhatatlan fogalom manapság…de akiben nyomokban még él valami a fejét felemelő emberből, az érti az üzenetet. Húsvét előtt vagyunk, a megtisztulás előtt. Bűneinket be kell vallani, Uram irgalmazz, Kyrie Eleison…mert nehéz szembenézni azzal, amit elkövettünk, nehéz szembenézni önmagunkkal, de segít nekünk ez a kicsi asszony az erős hangjával. Petrás Mária minden bizonnyal a koncert egyik olyan sarokpontja, amiből világot lehet megmozgatni.
Muzsikás. Elnézem és elhallgatom ezt a viharvert négy embert, a népzenészek ősbölényeit (nehogy már megsértődjenek…), ahogy kezük egyszerre mozdul a húrokon, ahogy a fejükbe húzott kalap alatt villog a tekintetük, ahogy 21. századi szegénylegényként teszik a dolgukat: kívül maradnak a zsivajon és egyre beljebb veszik magukat a zenébe. Már a koncert kezdete is szívemnek kedves, hiszen egyszerűen bejönnek és játszani kezdenek: miért, mit kéne mondani? A zene az első, a zene az élet. Azután majd segítenek nekünk a szavak, hogy jobban értsük, ami a szemünk előtt lezajlik. Ugyanezt csinálta a távoli rokon Neil Young is valahol Amerikában: bejött, felvette a gitárt és már pengtek a húrok és szólt az ének, túláradt a forrás…ezt csak így érdemes művelni.
Kalotaszegről indulunk és oda térünk majd vissza. Hosszú utakat teszünk meg a Kárpát-medencében, járunk vendégségben gyimesi csángóknál, somogyiaknál, Szatmárban, az erdélyi Mezőség holt tengerében, jó magyaroknál. És ott zötykölődünk Bartók Béla szekerén, a századelő poros román falvai felé, ahonnan tisztán ragyogó zenék kerültek a vakító fehér kottalapokra. És amikor már lassan beföd minket a zene, táncospár érkezik a színpadra és elkezdi mindazt értelmezni, amit hallunk. A tánc, a mozdulat nyelvén. A virtuozitás, az egymásra figyelés, az egymásra utaltság nyelvén. Farkas Zoltán Batyu és Tóth Ildikó Fecske hihetetlen gyönyörűen táncol, szinte nem érintik a földet, máskor meg komor és kemény dobogásokkal illetik, amelyek ritmus-szerkezetéről komoly elemzéseket lehetne írni…íme az est másik archimédeszi pontja. Nem illusztrációt látunk, ugyan már. Inspiráció, tovább gondolás, a hiányzó pont feltétele arra az i betűre. És persze nemcsak a tánc van. Ildikó csujjogatása, széles jókedve majd szétveti a zenekart, a sötét ingben, zakóban muzsikálók szája szélén mosolyféle jelenik meg…Batyu pedig rendre ritmus-párbajt vív a bőgős-gardonos Danival, meg a sokféle zenével és ebben segítségére van minden eszköz: eleki csavarhúzó, dob, gardonverő vagy pusztán a táncoló lábak dobogása. Ez már nem középiskolás fok…itt a virtuozitás már fokozhatatlannak tűnik, érzi ezt a közönség is, amely a jazz-koncertek szólóihoz hasonlóan jutalmazza tapssal a nem mindennapi produkciót…
Járjuk a világot a Muzsikással – mondja Hamar Dani. Járják és látják, hogy raszta-frizurás, laza fiatalok trikóján ott a felirat „I love Bartók Béla”, látják és tudják, hogy Bartók hazájából való zenészeknek járó elismerés övezi őket, világdivat a hiteles magyar népzene. Felnéznek a hegedűkből és látják a Carnegie Hall, a Royal Albert, a Concertgebow közönségét, tisztes urakat és hölgyeket, de valahogy az a díszes koncertterem egyszer csak tünedezni kezd, átalakul, az arcok elmosódnak és nagyon kicsi és többnyire szegényes falusi konyhákban, szobákban találják magukat, kopott ruhájú, kicsi öregek közt, akik mesélnek és mesélnek és a sok történet után előveszik a hangszert is, a muzsikát, és az emlék ideje összefolyik a jelenidővel, egyszerre van minden és mindenki ott van, az is, aki már fentről figyel…
Virágvasárnap volt tegnap a zenében és a táncban is. Köszönjük Petrás Mária, Batyu és Ildikó. Köszönjük, Muzsikás.
