OldManBlues

 Nem koncert, imádság. Zsúfolásig tele a Trafó és a színpadon három ember Istennel társalkodik. Igen, nemcsak a fohász, nemcsak a felfelé emelkedő, végtelen alázattal mondott szavak, hanem válasz is, kevés és homályos, de válasz. Nem könnyű Istennel beszélgetni.

Az imádság arról szól, hogy késő délután van, a napközbeni forróság valamelyest enyhült, de ha arcunkat a sárból és agyagból készült házak falához szorítjuk, érezzük a lecsendesült, sugárzó meleget. Az imádság arról szól, hogy verejtékes munkával élünk a földből és erőfeszítés minden mozdulat, amikor két kezünkkel illetjük. Az imádság arról szól, hogy nemsokára eljön az Ünnep, amikor az előírtak szerint megtisztítjuk testünket-lelkünket, a hűvös éjszakában az öröm tüzei gyúlnak és a csillagos boltozat közelinek látszik, óvatos kezünkkel talán megérinthetjük. Az imádság arról szól, hogy az ember szélfújta por.

Földtől az Égig és vissza, föl, egyre följebb és visszahullva újra lefelé, újra a földre, ahol ismét elcsendesedünk. A csoda az Istenhez vezető ezer lépcső közül csak az első. A csodához idő kell, de a szufi ideje végtelen. A három zenész a színpadon ül a végtelen időben, ki-ki hangszerét tartja maga elé, mint írást, bizonyítékot a csodára és a hangszerek egyszer csak átváltoznak. Nem mesterségbeli tudásról, technikáról vagy virtuozitásról van tehát szó, hanem átlényegülésről. A virtuozitás, ha öncélú, csak önmagában forog, s a Fennenvaló összekeveri az ujjakat, elnehezíti a kart, elveszi a levegőt. Áldott pillanatban viszont egy magasabb szintre visz a zene – az első lépcső – és megszűnik a környező világ, a nagyváros kinti mohó sietsége, a teremben már nincsenek emberek, csak figyelem, nincs színpad, nincs közönség, csak együttlét, lélegzetvisszafojtva. Nincs szükségünk, csak apró lélegzetvételekre, levegőnket ennek a kicsi embernek adjuk. A zsúfolt Trafóban csodaként megvalósul az igazi, mély áhítattal teli, szakrális csönd, amely úgy jöhet csak létre, ha a zajt száműzzük.

Amit látunk, lényegtelen, itt bensőnket kell megnyitni, hogy a zene közelebb jöhessen. Elmondhatnám, hogy az ütős Hamdi Akatay-nak hosszú, fehér sál van a nyakában, a kanun-on játszó Hakan Gungor néha megigazítja a szemüvegét és a ney mesterének, Kudsi Ergünernek jobb térdén fehér kendő van, amire a zenélés szüneteiben jobb kezét ráteszi. Mindez az igazi lényegtelenség. A látványból talán annyi, hogy Akatay szobor-mozdulatlanságban akkor is jelen van, amikor éppen nem játszik, a szikrázó tehetséggel zenélő Gungor a műsorvégi meghajlásokkor is magához öleli a kanun-t és Ergüner a másfél óra alatt egyszer sem teszi le a ney-t, nem is teheti: ez az a köldökzsinór, erős kötél, csillagokba fúródó minaret, amely őt az égiekhez köti.

Egyetlen pillanatra Istennel lenni több, mint egy egész élet, mondja a szufi és a Trafóban ezen az estén közel kerültünk ahhoz, hogy átéljük a pillanatot. Még nem élhettük át, csak megéreztük, milyen lehet. Ajtók nyíltak, amelyek mögé bepillanthattunk, óvatos kéz felemelt egy függönyt avagy drága kelmét, aztán visszaejtette, eltakarva azt, ami csak ritkán látható.

Ül Omar Khajjam parti tanyáján és várja az angyalt, aki majd sötétebb borral tölti meg serlegét. A költészet, a zene, a csillagok, az Isten.