Weiszmüller úr minden reggel ott áll üzletének ajtajában az Ágoston téren. Frissen borotválkozva, kifogástalan vasalt nadrág és ing. Az Ágoston téren van egy régi templom, reggel hosszú és hűvös árnyékot vet az utcára, ami a téren keresztül kanyarog. Az utcán a reggeli csúcsforgalom, az autók egymást érik. Weiszmüller úr az autókat nézi. Üzletének kopott kirakatában a tábla: DIVATSZABÓSÁG.
Autómmal a reggeli csúcsban araszolva minden nap rápillantok Weiszmüller úrra. Ő nem lát engem, lehet az autókat, a vezetőket, utasokat sem, bár figyelmesen tekinti meg őket. Amit lát, az egy olyan világ, ahol őrá nincs szükség. Nincs szükség a pedánsan vasalt nadrágokra, ingekre, hiszen rohanunk mindennapos céljaink felé és a rohanásban praktikus, gyorsan felhasználható, majd eldobható dolgokra van szükségünk. Nincs szükségünk szabóra, hiszen a szupermarketben minden megvan, minden gyorsan megvehető, minden gyorsan elintézhető, rohanhatunk tovább.
Jól emlékszem életem szabómestereire. Volt egy kor, amikor a boltokban nem lehetett megvenni a lázadás ruhadarabjait, úgy kellett csináltatni a piros trapéznadrágot, amit csak ketten hordtunk a városban, némi feltűnést okozva ezzel. Mert akkor még csak a barna, szürke, fekete színek voltak. Amikor a piros rolóvásznat letettem az asztalra, a szabómester rám nézett lejjebb tolt szemüvege fölött. Aztán méretet vett és határidőre, a kívánt formában elkészítette a nadrágot. Talán még élt is vasalt belé, de az nagyon-nagyon gáz volt akkoriban, hazaérve vasalóval, vizes ruhával rögtön kivettem.
Aztán változtak az idők, a lázadás a külsőből visszahúzódott a belső világba, majd a sok kérdésből, amit a világnak feltettem, válaszok lettek, vélemények, talán egy élet summája. Más ruhákért jártam már a szabókhoz. A méretvételek, a centi, a szemüveg, a műhely asztala a sokféle tárggyal. Az udvariasság. A pontosság. Foglalkozások, tárgyak, erények, amikre ma semmi szükség.
Az Ágoston téri templomban harang kondul. Meglódul a kocsisor, én is megyek tovább.
