OldManBlues

Persze, persze, tudom. Ha annyira sajnálom, ne nyafogjak, hanem tegyek érte. Jó. Hogyan?
Állok a sorban, mindegy hol, melyik áruházláncban. Láncban...ja. Mögöttem egy kis öreg, nem egy hajléktalan, rendesen öltözött, de valahogy olyan sovány az arca. Sovány és nem vidám. Pakolom ki a cuccaimat, jó pár dolog: ásványvíz, narancslé (ma 6 órám lett volna, tánctanítás, ugrálás, izzadtság, pótolni kell a veszteséget, ha nem is lett 6 végül); kaukázusi kefir, meg egy szilvás joghurt (egészséges étrend, ugye); egy kevés, de minőségi szalámi, sajt, aztán kenyér, teljes kiőrlésű (nem olcsó), meg mandarin, talán félkiló. Na, vettem valamit vacsorára, meg másnap majd az autóban is a hazaúton (250 km) eszegetek.
Rápillantok az öregre, mit vett: két kicsi tárgy. Talán 10 deka szalámi (becsomagolva), meg egy nagyon kicsi májas. Két tárgy, talán a mai vacsora, lehet, hogy nemcsak egy embernek.
Hol az ásványvíz? Á, jó lesz a csapvíz is. Hol a narancslé? Az drága. Hol a kenyér? Még maradt tegnapról, tegnapelőttről. A finom szalámi, sajt, joghurt, kefir, mandarin? Arra láthatóan nem telik.
Amikor fizetni kell, odaadom a kártyámat, plusz még a Supershop kártyát. Gyűjtöm a pontokat.
A kis öreg sokáig matat, amíg előkerül az a 600 forint körüli összeg. Azért a semmiért 600 forint.
Látjátok, nyafogok, nyavalygok, pedig nekem van, nekem jogos, hogy van, kell, megveszem. Mit érdekel a más baja!
Mégis csak jön az a szó, jön előre, itt van: szégyen.
Nem az enyém, nem az övé. nem határozom meg, kié.
Szégyen, ma estére.