OldManBlues

Is.
Ha meghallom a zenénket, hazaérkezem. Ha külföldön vagyok, még van az a torokszorító, furcsa érzés is. Ha idegenek között, idegen nyelvi közegben magyar szó hallatszik, fölkapom a fejem, keresem a földim, aki ugyanonnan, igen, ugyanabból a kicsiny hazából.
Vagy 25 éve (hiába, I am an old man) ültünk a Szenesben, Pécsett. Pinceklub, rendszerváltás előtt jóval, fiatalok és az a kicsi, megszállott ember. Sándor György. Nevettünk és sírtunk. Összezavarodtunk. Nem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk. Aztán megvilágosodtunk. Jó volt. Ezt mondta:
"Az éjjel nagy eső volt, nagy sár és mindenki disszidált és mindenki a talpán magával vitte Magyarországot. Csak én maradtam itthon, állva. Így most Magyarország csak az a föld, ami a talpam alatt van. Talpalatnyi. Mégsem félek...mert a lábam...születésemtől fogva...ebbe a földbe...gyökerezett."
Akkor már tudtam, hogy sohasem fogom elhagyni ezt az országot.
És akkor még előttem volt Erdély.
Magyar vagyok, szüleim magyarok. Is.
Magyar vagyok, de horvát is. Anyai ágon a felmenők között között ott vannak a horvátok. Gyermekkoromban a horvát szó gyakran felhangzott az udvaron, nagyanyám szájából. Egy-egy mondóka a gyereknek. Egy-egy mondás, néha jó vaskos. Beszélgetés a tejfölt, túrót a fejükre tett kosárban hozó falusiakkal. Az emlékek idézése Bjelovárról. Aztán a Pécsi Rádió, a szerb-horvát nyelvű műsor. Héttől fél nyolcig vagy fél nyolctól nyolcig? Már nem tudom. Szóltak a tamburák a fadobozból. Meleg barna színe volt a kicsi néprádiónak és az állomások zölden világítottak. Minden este ott eszmélkedtem fürdés után. Kicsi voltam, előttem volt az egész élet, benne a horvátokkal, a tamburákkal, de a harmonikával is, az egész balkáni napsütéssel, a hegyekkel és a tengerrel.
Magyar vagyok, de német is. Nagyszüleim között németek is vannak. A Rédl család. Ferenc aztán Buenos Aires-ben. Jött a hosszúkás levél, légipostával, rajta a feladó. Egy utcanév: Calle O' Higgins és egy szám: 4126 vagy valami ilyesmi. Nem értettem, hogy lehet egy utcában ennyi ház. Mi a 63-asban laktunk és az utcánk vége felé.
És fél nyolctól vagy nyolctól német nyelvű műsor volt a Rádióban. ...wenn Deine Geige weint, weint auch mein Herz...Nagyanyám három nyelven tudott értekezni a világgal. Korán özvegyen maradt a két lánnyal. A teraszon volt egy citromfa és a kertben sok rózsa.
Nem értem, amikor valakik megkérdezik, hogy ki is vagyok én? Miért kéne levágni egyik kezem? Miért kéne felejtenem tüntetően valamely nyelv szavait?
A több hogy is lehetne kevesebb?
Bartók Béla nyolc dédszülőjéből három bunyevác (horvát) volt, három német és kettő magyar.
Nem minden a származás. De ha feleszméltél, megnézed, mi van a tarisznyában, ami őseidtől maradt. Én is kutattam abban a tarisznyában és találtam valamit, ami megfoghatatlan, sőt igazából leírhatatlan.
Úgy hívják, emberség.
Magyaré, horváté, németé.
Add tovább.