Tanárképző Főiskola, Pécs, 1972-77. Hogy a négyéves képzésből hogyan tudtam öt évet csinálni, hagyjuk (nem a jegyeken múlott). Az udvar közepén szénhalmok, kora ősz van vagy már tél eleje, kollégista vagyok, lenézek a Szenesbe (pinceklub), valami humoralista lesz vagy mifene.
Soha nem volt díszkivilágítás a Szenesben, de mi nem bántuk. Ez volt az igazi csajozós hely…Most is inkább sötét van, a fénykörben csak egy ember, mi páran (10-15 főiskolás) hallgatjuk. „Hidat terveztem a Dunára. Hosszában…”, jönnek a poénok, de a szánk íze valahogy fanyar marad. Nem önfeledt röhögés, hanem inkább egy szellemi kaland. Egy gondolatmenet vége néha nem is vicc poénja, mégis ül, mert nagy csöndek lesznek utána.
Belemegyünk a játékba, belemegyünk Sándor György utcájába: figyelni kezdünk rá. Mondatainak kettős értelmére, hangsúlyaira, meglepődünk azon, hogy szokásos kezdetből hogyan lesz szokatlan befejezés, hogyan karol belénk és húz magával, mint egy mai Szókratész, amint szakállasan, villogó szemmel és filosz hevülettel magyaráz, értelmez, megvidámít, elgondolkoztat, van.
Egy Sándor György-est nem vidámpark. Ha befizetsz rá, nem biztos, hogy végigmész a pályákon, lehet, hogy valahol megbillensz, egy halat sem fogsz ki, a fűrészporral töltött labda nem talál célba. Igen, mégis a kaland a legjobb szó, mert nem tudod, hogy végül milyen arccal kerülsz kívül a kapun. Egy biztos: valaki szeretettel, értő műgonddal volt az útitársad. Rajta nem múlott.
Rajta nem múlik. Ül tegnap a Pécsi Ifjúsági Ház végleg bezáró régi épületében egy asztalnál, hallgatja a beszélőket, emlékezőket. Aztán szerepel, intézkedik, rendezkedik, megkacagtat, megkönnyeztet…nem, az utóbbira nincs ideje. Itt a hallgatóság nem a morálfilozófia felé induló mondatokra ült be, hanem – ha lehet – könnyű szívvel búcsúzni; a jövő bizonytalan vagy sokak számára már nem is létezik. Néhány pillanatra azért itt is eléri, amit elérni a legnagyobb jutalom és tisztesség: a szavai utáni csöndet.
Jön a négy mondat, ami miatt tudtam, hogy sohasem fogom elhagyni az országot. Arról, hogy nagy eső volt az éjjel, mindenki disszidált és a talpán magával vitte Magyarországot. Sándor György lenéz és mutatja: Magyarország most ez a talpalatnyi föld, itt. Mostantól minden lépés hazaárulás. Mégsem félek – mondja, mert a lábam, talán az ijedtségtől…de születésemtől fogva…ebbe a földbe gyökerezett.
Igen, valami okból érthetetlenül fontos, hogy mondatokat jegyezzünk meg és néha ezeket felidézzük. Talán Wajda, talán Fellini mondta egyszer, hogy vannak azok a filmek, amelyek élni segítenek és van a többi. Sándor György mondatai élni segítenek, úgy, hogy röhögés közben/után valahogy furcsán elszorul a torkunk. Amikor jelen van, valami történik, az Élet nemcsak úgy folydogál, hanem pillanatokra megengedi, hogy lássunk.
Vége a programnak, mindenki szedelőzködik. Megpróbálok szót váltani vele. El akarom mondani, hogy az az est akkor, meg a másik is, a könyv is…de nem sikerül. Mikor eléje kerülök, rám pillant és odalép hozzám, megölel, mint egy régi barátot. Sohasem beszélgettünk…nem tudom, mi történik, csak azt, hogy ismét valami fontos, aminek értelme talán évek múlva derül ki.
Aztán persze kis társasággal átmegyünk a szemközti kocsmába és ott jó lenni, jó ennek az embernek a szavait hallgatni, jó nézni, ahogy a vörösborát a pohárból kortyolja. A beszélgetés ide-oda csapong, én jobbára – ahogy szoktam – hallgatok. Amikor már tíz perce meg se szólaltam, felém fordul: most már igazán abbahagyhatnád a fecsegést…igen, abba is hagyom, ahogy ezt az írást is, mert nincs elég eszköz leírni mindazt, amit érzek, gondolok. Múlt, jelen összefolyik, a kocsmában vágni lehet a füstöt, létezünk az estében.
Pécs gyönyörű város, nagyon szeretem – mondja már az utcán, búcsúzás közben, Judit asszonyba karolva. Én, az ős-pécsi, akinek nagyszülei 1926-ban építettek házat a városban, hallgatva helyeslek, még akkor is, ha az egyik legrondább és legbüdösebb utcában állunk.
A filozófusok tanítása arról szól, hogyan lehetünk boldogok. Az igazi clown, az Élet szomorú bohóca, a percnyi boldogság varázslója. Terheinket magára veszi és könnyű madárként ereszti el tenyeréből. Nézd, milyen szép a repülése, mondja és szemünket apró mosollyal emeljük a fekete decemberi égre.
