Ha víz alá merülünk, még nem lesz hal belőlünk. Ha feldobjuk magunkat a levegőbe, nem változunk át madárrá.
A víz alatt, mégis, úszhatunk úgy, akár a halak, örök, áramló csöndben. A levegőben, kitárt karjaink alatt egyszercsak megpillantjuk a világot – madártávlatból -, az átváltozás elkezdődött, szárnyalunk, isteni magasságban, távol a porfelhőktől.
Teljesen érdektelen, hogy a Nuestro Aire (A mi levegőnk) flamenco társulat tagjai milyen nemzetiségűek. Egyébként magyarok és szerbek, de ez tökéletesen érdektelen. Az átváltozás az érdekes. Az átváltozás, ahogy ezek a fiatal, szép és rendkívül tehetséges és felkészült emberek – éljenek egyébként bárhol – átváltoznak spanyol cigánylánnyá, asszonnyá, nővé, ahogy a fiatal gitáros már ott ül abban a füstös kocsmában, ahol sűrű a levegő, ahol a tompán peregnek a dobok, keményen koppannak és dobbantanak a sarkak. Alámerülnek és szárnyalnak. Alámerülnek a vérvalóságba, a fájdalomba, a kirekesztettségbe, a különbözőség okán. Belemerülnek az érzelmes, szenvedést, örömet közvetlenül az arcunkba csapó dalokba, dallamfutamokba, szenvedélyes megiramodásokba és az iszonyú feszültséget magukba sűrítő megállásokba. Ez a hagyomány egy olyan népé, akik végigvándoroltak Európán, akiket végigkergettek Európán, porosan, izzadtan, üres zsebbel és alig néhány kacattal érkeztek meg a tengerhez. A tengerhez, az állandóan változó megnyugváshoz. Megérkeztek, ahogyan egy szeretkezés beteljesül. Mégis idegeikben – ugye, rángó háló – ott vibrál, villódzik, dalol és táncol minden átélt öröm és bánat, elvesztés fájdalma, megtalálás boldogsága, kínzó hiányok, cseppekben mért beteljesülések. Ott vannak a poharak, amiket fenékig ki kell inni, mindegy, hogy mi jön ezután, hogy sötétbe és kétségbeesésbe taszítanak avagy felemelnek, átkarolnak és szeretnek, egy nő minden szeretetével.
Ahogy a tenger, a fény csap ki hullámaival a fövenyre, a világ partjaira, úgy hullámzanak át az érzelmek az arcokon. Kemény és szigorú, pontos és erős a tánc, arcunkon a harc feszültsége, ez nem játék, ez maga a küzdelem a túlélésért. Küzdelem magunkkal, a másikkal, a közönyös külvilággal. Újabb hullám: az elhagyott szerető fájdalma, akinek minden ölelése, simogatása, minden túláradó szeretete fölösleges lett, mert egyedül van, édes terhével a keserű és kiábrándító valóságban. A szerelmi vágta, amelyben az arcok már szinte eltorzulnak, hiszen önkívületben tartjuk már a ritmust, nyitjuk az ajtókat, törünk a másik felé és süllyedünk el együtt a gyönyörben. Úgy, hogy közben szárnyalunk. Úgy, hogy végül arcunkon megjelenik a győzelem mosolya, a játék huncutsága, a fekete gyönyör után a fehér elernyedés.
Mindez – és még ezen kívül mennyi minden! - ott volt ezen az estén, a Nuestro Aire társulat előadásán. Nem is előadás volt. Inkább beavatás. Közelről élhettük át a csodát, ami éppen attól is csoda, hogy ritka, nem mindennapi. És akkor még a cselló futamairól nem is beszéltem, amelyek a legbelső körökből szakadtak ki és ugyanoda hullottak vissza, nem beszéltem még a csodálatos díszítésű, vagyont érő vállkendőkről, a néha arcokba hulló, hosszú hajzuhatagokról, a karcsú testekhez tapadó, mély tűzben égő ruhákról, a nőiség felmagasztosulásáról.
A mi levegőnk forró és sűrű, titkokkal és vágyakkal teli, könnyeink, verítékünk és mosolyaink szállnak ebben a levegőben. Ha majd a tánc elült, letesszük a gitárt, gondosan lefektetjük a földre a csellót. Otthagyjuk a dobokat, a székeket, leoldjuk lábunkról a kőnehézzé vált cipőket. Magunkra terítünk kendőt, könnyű kabátot és csendesen beszélgetve lemegyünk a tengerhez.
