Csáó, büdös csicska geci! - ordít egy fiatalember Pécs belvárosában, a turisták által leginkább látogatott Király utcában. Igaz, még csak reggel 9 körül az idő, talán ha egy tucat külföldi kávézgathat az utcában, tehát nincsen nagy probléma.
Nincsen kicsi probléma sem, mindennapi az eset. Két fiatalember erőszakosan kéregetve megy végig az utcán a városközpont, a Széchenyi tér (Dzsámi, Hunyadi-szobor) felé. Aki nem ad nekik, esetleg visszaszól, megkapja a magáét. Ma még csak szóban. Viszont csak a vak nem látja, hogy a fiúk - akik életvezetési megoldásaikat feltehetően valamely börtönben csiszolták - a nem túl távoli jövőben már nem fognak a verbalitásnál megállni. Ők azt tudják, hogy az erősebb elvesz a gyengétől, akit megaláz és a szolgájává tesz.
A reggeli újságban olvasom (hja kérem, én szeretek újságot olvasni), hogy egy pécsi értelmiségi nyilatkozza, nem lett vízválasztó a kulturális fővárosi év.
Dehogynem. Akkor körülvett minket a kultúra, vendégségbe jött hozzánk Európa, ünneplő ruhánkat húztuk fel, kitakarítottuk házainkat, lakásainkat, az utcákat. Lelkünkben várakozás, egész évben.
Aztán visszasüllyedtünk a mocsokba, mélyebbre, mint ahol voltunk. Ez a vízválasztó.
"Már most is élhetsz úgy, mint majd akkor akarsz, amikor távoznod kell. Ha pedig a körülmények ezt nem engedik meg, távozz az életből, de ne tégy úgy, mintha nagy méltánytalanság történt volna. Itt füst van, távozom."
A sztoikus, naplóíró császárnak igaza van. Pakoljuk össze dolgainkat, válogassuk ki a legfontosabbakat, kézzel foghatót és lelkieket egyaránt, s induljunk. Itt füst van, távozom.
