OldManBlues

Igen. Bejöttetek a városba, a faluba, bár senki sem hívott, jöttetek. Manapság nem kell engedély, nem kell erkölcs, nem kell tudás, nem kell hűség, nem kell elismerése annak, hogy alig vagyok valaki, de szeretnék több lenni, például polgár, ha város, vagy falubeli, ha falu. Nem kell magatokra kötelezőnek elfogadni az írott és az íratlan törvényt. Amikor mindenki megszegi az írott törvényt is, minek beszélni az íratlanról? Számotokra csupán önzésetek a törvény, faragatlanságotok pedig nyilvánvaló. Egykor lehetett rajtatok faragni, beilleszkedtetek, integrálódtatok, átalakultatok, felnőttetek, civilizáltak, kulturáltak lettetek (mindkét u betű rövid...). A következő generációk már polgárként születtek, a város polgáraként (maradjunk most a városnál) és a nomád, lepusztító, majd továbbálló magatartást már senki sem véste konok fejetekbe. Mind megannyi modern Jean Valjean, egykori fegyenc, egzisztenciátok lett, hiteletek és a város kövei elbírták súlyotokat. Egykor.
Ma pedig jöttök, egyre többen, minket, igazi polgárokat (akiknek a város az otthont jelenti) kiszorítva. Jöttök pofátlanul nyomulva, elveszitek tereinket, lehetőségeinket, beültök a hivatalokba, be a pozíciókba, gátlástalanul és kulturálatlanul és feltartóztathatatlanul. Nem ismeritek a könyveket, nem ismeritek a helyesírást, nem ismeritek a szép beszédet, az ízlést; a művészeteket csak ugatjátok, lelketek sincs, csak valami csordaszellem, valami banda-összetartás, valami vicsorgó hűség a magatokfajtához, akinek a szagát messziről megérzitek.
Jöttetek és itt vagytok. Ti mondjátok meg nekünk, régieknek, hogyan és miként. Ti döntötök sorsunk felől. Ti fikázzátok alkotásainkat (magatok sohase lennétek képesek alkotni), ti röhögitek ki érzéseinket, ti utálkoztok hűségünkön.
Bárcsak igaz lenne, hogy csak egy generációtokat kell elviselnünk! De nincs remény, utódaitok még aljasabbak, még hidegebbek és számítóbbak, még nemtelenebbek, mert nincs, aki azt mondja: elég!
Nincs és nem is lesz, ez a hajó már elment. Már ti vagytok többen, mi pedig örülhetünk, hogy van még pár évünk, míg haladékot kaptunk tőletek nagy kegyesen, hogy eltűnjünk végleg. Aztán kimehettek a térre a város szívében és kezdhettek ocsmányul röhögni. Mi már nem halljuk, mert el kellett menekülnünk, vidékre, hegyre, magányba, halálba. És nem vigasztal, hogy végül megvadult disznókként egymást fogjátok fölfalni.
Ahogy a várfalak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében (hódolat az egri várkapitánynak), úgy a város köveit sem a habarcs tartja össze, hanem polgárainak lelke, erkölcse, tartása, büszkesége, nemessége. Nincs már lélek, nincs már erkölcs, nincs már tartás, nincs már büszkeség, nincs már nemesség. A városnak vége.
Ülünk valahol, megmaradtak, vidéken, hegyen, magányban, fekszünk a halálban. Ne közelítsetek hozzánk. Ha élők vagyunk még s karunkat emelni tudjuk, elveszejtünk benneteket. Ha már a halálban fekszünk, átkunk mérgezze hátralévő napjaitokat!
Ámen.