A város a benne élő emberek nélkül csupán kövek, tereptárgyak, feliratok halmaza lenne, halott világ, jelenkori Pompei.
A város az ismert arcokkal, menetrendekkel, hétköznapokkal csupán a szokásos unalmát nyújtja, nincs esemény, hang, meglepő találkozás, ami kiemelne az egyhangú zűrzavarból.
A városba vendégeket hívunk, de nem elveszni a látnivalók, a nyilvánosság széles terein, hanem otthonunkba fogadva őket kapcsolatokat teremteni, egymás arcát felfedni, emberi szót és zenét, zenét hallgatni.
Aki érkezik, hosszabb-rövidebb útról érkezik, de nemcsak úti élményekkel, hanem azzal a személyes világdarabbal, ami ő maga, megjelenése, történetei, hangjának és néha idegenül csengő nyelvének zenéje. Hellyel kínáljuk szobánkban, az udvarra kitett székeken, padokon, asztalunkhoz, lelkünkhöz engedjük. Étellel, itallal kínáljuk, beszélgetünk, elmondjuk, amit el lehet. Aztán hallgatunk, félig-telt borospoharak és kiürült kávéscsészék között és akkor, akkor jön el az ideje, hogy behozzuk a hangszereket! Behozzuk a zenét, a táncot, a pezsgő, való, egymás számára újdonságnak ható életet. Nem lesznek megnyitó beszédek, csak kézfogások. Nem lesznek transzparensek és hivatalos videokamerák: a dokumentálás belül zajlik, hangok és hangulatok emlékké rögzítésével. Esetleg egy-két tárgy, apróság, ami majd felidéz. Nem a meleg víz feltalálása, csak visszatérés a vendéglátás emberléptékű alapformáihoz. Egyenrangú kapcsolat, kölcsönös kíváncsiságon alapuló kölcsönös gazdagodás.
Hétköznapi nyelven szólva jön néhány barátom a szomszédból, déli országokból. Vendégül látom őket, kicsi zene, talán kicsi tánc, sok beszélgetés, aztán nálunk alszanak és másnap, harmadnap elmennek. Közben akár megmutathatom az én városomat is. Megmutathatom, hogyan élek mostanában. Barátaim jönnek vagy ismeretlenek. Ha visszatérő, beszélünk a megváltozott életről; ha első látogatás, mindenről.
Amikor végül távoznak, reggel lesz. Ha viharvert autó, bepakolnak, tetejébe kerül a hangszer. Ha más lehetőség, kimegyünk valamely állomásra, várakozunk, búcsúzkodunk, zsebünkben megtapogatjuk a papírdarabot a névvel, címmel. Arra a címre várnak minket a közeli jövőben.
