Megint Karácsony, megint betlehemezés. Régi szokás ez nálunk, a horvát nemzetiségi együttes tagjai, táncosok, zenészek, egykoriak és maiak meglátogatják azt a néhány családot, kicsi kultúrházban összegyűlt néhány embert, akiknek ez még fontos, akik még hisznek a kimondott szó erejében és akiknek még fontos, hogy az a jókívánság horvátul, vagyis az édes anyanyelven hangozzék el.
A fenn szárnyaló énekek és a köszöntések után asztalhoz ülünk, kis vendéglátás, csöndes beszélgetés. Leül velem szemben egy asszony és elmesél egy történetet. A sajátját. Évekkel ezelőtt nagyon beteg volt, orvosról orvosra, kórházból kórházba járt, testéből csövek lógtak ki, mindeközben rá maradt sokszor a család is, a gyerekek, sőt az unokák is. Faluhelyen nem adják olyan könnyen magukat az emberek. Nem adják könnyen az édes szülőktől, nagyszülőktől maradt hagyományokat sem, az éneket, a táncot. Az asszony is táncos famíliából származik, a szeme most is mosolygós, ahogy meséli, hogy 5-6 éve, amikor a pécsi Széchenyi téren vagy 800 ember közös körtáncot táncolt, ő is ott volt, mert elszökött a gondok elől, a betegség elől, csövekkel testében, egyik unokája kezét fogva ott táncolt a kólóban. A rokonai, ismerősei megdöbbenve fedezték fel aznap este a tévé híradásaiban, mindenki erről beszélt a faluban.
Nem az jön most, hogy csodás gyógyulás, de azóta jobban van. Ül előttem a színes népviseletben, szeme a távolabb játszadozó gyerekeken (az a kicsi az enyém) és elmondja, hogy ha maguk nincsenek, semmi sincs. Sem ott a téren, sem itt a faluban, ahol már elfelejtették a régi, egykor híres szokásokat, az asszonyfarsangot, a pincékhez járást, a megannyi egyszerű, falusi ünnepet, amitől elviselhetővé válnak a terhek. Évekkel ezelőtt maguk megmentettek itt valamit, újra lehetett kezdeni, felbátorodtunk mi is, hogy mégis lehet. Előkerültek a szekrényekből a megmaradt viseletek, a félig már elfeledett énekek, a szavak, a mondatok, amiket jó kimondani. Az enyém, a mienk, a mi hagyományunk, nálunk ezt így csinálták.
Kifordított subákban karácsonyi köszöntőt mondó pásztorok, ülünk a szeretet, a remény hullámai között, a terített asztal mellett.
Aztán másik falu, még kisebb közösség. A csoda itt is megtörténik, az idő megáll, a múlt megelevenedik. Később viszont valaki megemlíti, hogy azok bizony gyakran lopnak a faluban. Mintha zsilipet nyitnának ki, elszabadul a panasz-áradat. A régebben egyensúlyban és egyetértésben élő, három nemzetiségből való emberek között valami véglegesen megromlott. A helyi cigány már nem kitűnő zenész, hanem kitűnő, szemérmetlen és mohó tolvaj. A helyi sváb már nem takarékos, okos beosztással, sok munkával gyarapodó, pincéire, Emmausz-járására büszke lakos, hanem holmijáért, vagyonkájáért rettegő, menekülésen gondolkozó, megfélemlített ember. Ugyanígy a sokácok is, a tamburazene és a kóló népe minden reggel a feltört, kifosztott pincéket, a letarolt veteményeskertet, az eltűnt javakat veszi számba. Tehetetlenül, elkeseredetten, minden remény nélkül. Azok többségbe kerültek a faluban. Egyre több ház eladó, egyre több ház lesz üres, egyre több ház lesz azoké és a történet vége már ismerős máshonnan.
Annak a másik falunak a neve Alsószentmárton. A Dráva mellett élő sokácok csodálatos, élő kultúrája maradt fent, mintegy szigetként egészen a 60-as évekig. Hatalmas, tornácos házak, páratlanul gazdag népművészet, viseletek gazdagsága, dalok, szokások, táncok garmadája. Élő, eleven élet. Aztán az akkori tanácselnök néhány házat a falu belsejében odaadott a faluszéli telepen élő cigányoknak és ők miért ne jöttek volna? Akinek a szomszédságában a cigány megjelent, elmenekült. Eladta a házat, felszámolta a gazdaságot, elment Siklósra, Pécsre, eltűnt a szocialista tervgazdaság bányáiban, építési vállalataiban. Eltűnt, mint sokác ember. A szekrények alján még jó darabig ott voltak a legbecsesebb ruhadarabok, amíg a nagymama még élt, nem nyúltak hozzá. Aztán meghaltak az öregek, kellett a pénz, a hely, a sok lim-lom a tűzre, szemétbe került, a legszebb darabokat meg a gazdag nyugat-németek vitték, mint a cukrot, a pécsi vásárban.
Alsószentmártonban, ahol egykor csak sokácok éltek, ma már csak cigányok élnek, ha jól tudom, csak a pap nem közéjük való. A házak pusztulnak, a falu sivár és piszkos, nyoma sincs már annak, amitől egykor jó volt ott élni. A temetőben még megvannak a fejfák.
