Volt itt egy csomó dolog, hát nem írtam sokáig.
Most is csak a tenger meg a fák miatt. Este volt, mögöttünk sokszáz kilométer, elgyötörten másztunk ki az autóból és egyből a levegő, a langyos, tiszta levegő érintése. Az illat, amely alig érezhetően a sós párából, leandervirágokból és parti örökzöldek hűlő melegéből áradt felénk. Sötét volt, a tengert nem láttuk, csak éreztük. Nem mentünk le a partra, még nem. Csak ültünk némán a teraszon, szemünket sötét tömegekbe fúrva, tenger és égbolt, sziget és szikla csak körülvett, de el nem különült. Ott volt.
És akkor a fák, a fák a parti sétányon, a lámpák között. Vajon tudnak-e a fák villanyfényben aludni?
Csönd volt, mondanom se kell, későre járt, minden és mindenki úton volt a mozdulatlanság felé, aludni kívánt a part, az égbolt, a tenger. Egy kicsit még vártak - talán épp ránk; lassan fordult órák alatt a csillagos mennyezet, mert órákat ültünk ott, a teraszon, a csodában. Milyen csoda? Amiben szívesen maradnál. Nem tudod leírni, mert leírhatatlan. Csak belémeríted kezedet, mint majd másnap a csillogó vízbe és a víz, a csoda kifolyik ujjaid közül.
Aztán később lefeküdtünk, lekapcsoltuk a villanyt, jótékony sötét lett a szobában. A millió országúti pillanat, kép, zúgás, az utazás minden törődése lassan távolodni kezdett, szemünk is lecsukódott, elaludtunk.
Álmunkban a parti sétányon jártunk.
Aludtak a fák a villanyfényben, csendes lélegzetük a tengerig ért.
