OldManBlues

 New York a második sokkoló élmény ezen az úton. Pécs és Budapest, egyáltalán azután az annyira vidéki Magyarország után Chicago belvárosa volt az első. Nem tudom pontosan megmondani, miért vannak ezek a megrázkódtatások, de nem valami sznobéria ájultsága, inkább döbbenet, hogy lehetnek ilyen városok is a földön. Chicago-ról már szóltam röviden, most a City.
Ismét: lehet másnak más véleménye, nekem a Times Square a világ központja. Ennyi gazdagságot, ennyi csodát máshol még nem láttam, igaz, nem jártam a Távol-Keleten vagy Dubai-ban, talán ott is meg tudnék lepődni. Nem csak a szakadatlan áramló forgalomra, a sárga taxik ezreire gondolok, a luxus limuzinokra, a tízemeletes fényreklámokra, a toronyházakra; bár azok is az élmény részei. Van egy érzés, hogy a mai, modern városok közül a legnagyobban vagyok és annak centrumában; ez az érzés felfokozódik, néha már eksztatikus. Rögtön felsorolok kettőt a csodák közül: a Broadway színházai és a Museum of Modern Art. Azt, hogy Manhattan az üzleti és a médiavilág központja is, most meg sem említem. Szerényebb szállodánk a 42. utca vége felé volt és naponta befelé sétálva a New York Times toronyházához közel haladtam el; máskor a McGrawHill kiadó hasonlóan monumentális épülete akadt utamba.
Tehát Broadway és egy este a Brook Atkinson Theatre-ben, a 47. utcában. Hiába gondolható, hogy most színházi beszámoló következik: nem, ezen az estén időutazáson vettünk részt a Rain zenekar jóvoltából, akik hihetetlen hitelességgel idézték föl az egykori Beatles korát, alakjait és zenéjét. Minden pillanatban lehetett tudni, hogy ez nem az igazi Beatles és mégis százszor megtörtént a csoda, a régi vetített filmfelvételek, az azonos ruhák és gesztusok és természetesen a zene visszarepített minket az Ed Sullivan show-ba, a Shea Stadium-beli óriáskoncertre, az Abbey Road-ra…Persze, hogy elfogult vagyok, hiszen ez a zene a fiatalságom, a lázadó korszakom zenéje, mégha aztán már másfelé, progresszívebb irányokba tájékozódtam az akkori zenében. Ez a zene, ezek a számok (A Hard Day’s Night, Yesterday, Girl, Twist and Shout, Hey Jude, Let it be és még hozzá Lennon a Give Peace a Chance-szel és még, még két és fél órán át) megbolondították a City közönségét…hihetetlen, ami történik, de amikor Paul McCartney (Joey Curatolo) összeüti egyszer a tenyerét, azonnal tapsba kezd a nézőtér, a számokat együtt éneklik a zenészekkel és amikor elindul a Twist and Shout, mindenki felugrik és táncolni kezd a nézőtéren! Ez leírhatatlan…három generáció, ősz hajú urak és hölgyek, középkorúak és fiatalok éppúgy rázzák, senki sem marad ülve…ugyan van egy-kettő, aki döbbenten fordul hátra, de látva a többieket, nem lehet mást csinálni: tapsolni, táncolni és énekelni…
Lehet persze fanyalogni, de a zene jó, a fickók hitelesek, mégis visszafogottak, az öröm őszinte. Csak a zene az, ami tűzbe hoz, nem pedig más…az előadás előtt a hangszóróból elhangzanak a szokásos kérések, figyelmeztetések, de ez is oldott, laza…please, do not smoke…anything …(ne dohányozzanak/szívjanak…semmit…).
A MoMA (Museum of Modern Art) meglátogatására persze nem elég 3 óra. Két emeletet a hatból ugyan sietősen végig lehet nézni , de valóban nem tudtam, hogy merre nézzek, hol álljak meg hosszabban, milyen csoda vár a következő teremben. Következik egy korántsem teljes felsorolás: Cezanne, Monet, Van Gogh, Seurrat, Braque, Picasso, Modigliani, Malevitch, Chagall, Kandinszkij, Rousseau, aztán az amerikaiak, Pollock, Warhol…
Mégsem a kincsek mennyisége egyedül, ami lenyűgöző, hanem a nyugalom és a kedvesség, ami az épületben dolgozók felől árad. Lehet, hogy ez egy jó nap volt vagy kivételes, de akkor is el kell mondanom, hogy a jegyárusító hölgy tudta, hol van Hungary, hogy a teremőrök külön udvariasan felhívták a figyelmemet, hogy ugyan a videókamerámmal sajnos videófelvételt nem készíthetek, de csináljak vele – ha lehet – állóképeket. Azt szabad, sőt ajánlott! Igaz, van olyan emelet, ahol tilos a fényképezés, de annak megvan az oka. Andy Warhol 60-es években rögzített super 8-as filmjei mennek lesötétített termekben – itt nem esne jól, mondjuk a vakuzás. De máshol…fiatal amerikaiak, diákok, egyetemisták vagy egyszerű látogatók odalépnek egy Picasso, egy Van Gogh mellé és máris villan a vaku, megvan az élmény dokumentálása, bárha mobiltelefonon, de megvan. És mindez visszafogottan történik, nem egyes távol-keleti turisták szokása szerint senkit nem kímélve… Itt kímélnek téged, nem kívánnak zavarni. Van az életnek elég baja, miért legyen még a másik ember is állandóan probléma. Uraim, hol vagyunk ettől?