A nap, amikor a sirályok jöttek.
A másik, amikor a fecskék.
A sirályok köröztek a kicsi kikötő fölött, aztán a háztetők csúcsaira ültek.
A fecskék rajokban szálltak a házak között.
Szemben velünk a sziget sziklái reggel fehérek, délután párásan-szürkék. Este elsötétülnek, színük a sötétkék és a sötétszürke határán lesz.
A tenger színeinek, felületének változásai jóval számosabbak, szinte leírhatatlanok. Így hát bele sem kezdek, ezek a délutánok, esték itt a teraszon nem szeretik a regény terjedelmét.
Reggel úszni egyet a tengerben. Errefelé a tengerbe több helyen karsztforrások édes vize ömlik, néha úgy tűnik, a part menti sziklák alól tör ki egy-egy hűvös-hideg áramlat.
Aztán szárítkozni a napon. A Nap ereje fokozatosan növekszik, az élvezetestől a gyilkosan erősig, ami a szieszta idejére esik. A szieszta nem teljes elvonulás a világtól, de megritkulnak az emberek a parton, a forró utcákban. Nálunk a háziak beszélgetnek, kávéznak a szőlőlugas alatt. Eltelik az idő.
A kikötőben (említettem, hogy kicsi) néhány kisebb hajó, különféle méretben. Csak néhány ember kalandjaira valók vagy halászni. Van egy öreg halászember, aki mindig int a csónakjából, amikor erre viszi az útja a vízen. A partiak visszaintenek. Amikor eljön az este, a hajók bal oldalán piros, jobb oldalán zöld lámpa gyullad fel. Piros és zöld csillagok úsznak és tükröződnek a vízen.
A Nap a kikötő mögött megy le, közel a tengerszinthez; a távoli félsziget csak kissé emeli meg a látóhatárt. Ilyenkor a hajótestek elsötétülnek, a káprázatosan színes naplementében szinte távol-keleti hangulatban himbálóznak, mint megannyi dzsunka. Aztán jóval később, amikor a kétféle sötét összeér, álombeli fehér folttá válnak a semmi vizén.
Az itteniek számon tartják egymást, hol egyik, hol másik jön-megy látogatóba. Senki sem siet (a forróságban nem is lehetne), mindenre jut idő. A szomszéd halat tisztított reggel a parton, néhány fölösleges haldarab a vízbe hull, sirálycsapat gyülekezik lassan köré. Késő délelőtt vendégek jöttek, láthatóan családtagok. Két asztalt összetoltak, valahonnan padok kerültek, a fehér terítőn tizenegynéhány teríték. Míg minden elkészül, egy jó kis fürdés a tengerben: mennyire jó a víz? Kimért étkezések, egy-egy üveg ital, hosszú beszélgetések. Aztán lassú szedelőzködés, két idős ember marad, a többiek visszamennek az órányira fekvő nagyvárosba. Házigazdánk hatéves kislánya gyakran tekintget egy nyolcéves-forma fiúra a vendégek közül, aztán búcsúzáskor csokit visz neki ajándékba: szemünk előtt szövődött egy titkos gyerek-szerelem.
Ma reggel egy szőke kis angyal érkezik a kavicsos úton. Félénk, de csak beóvakodik az udvarba a kedves hívó szóra. Nem idevalósi, nem érti a nyelvet, de egy perc múlva már labdázik a két kislány, aztán a délelőtt is együtt telik a vízben, azzal a rengeteg apró, egyszerű, érdekes játékkal, amit csak a gyerekek ki tudnak találni. A partról minden felnőtt őket nézi, a figyelem nem a kíváncsiságé, hanem hogy ne legyen semmi baj, a tenger itt azonnal több méter mélyre mélyül. S hogy az idill mégse legyen idill, órák múlva megjelenik a kis angyal édesanyja, konstatálja, hogy négyéves gyermeke még él és jó helyen van, aztán ahogy jött, eltűnik. Este egy italpultnál támaszkodva látjuk majd beszélgetve és szőke kis angyal gyermeke közepes méretű verést kap, mikor jelezni akarja, hogy ő is a világon van.
A napok nagyon hasonlóan telnek itt nyáridőn, de senki sem bánja. Aki ideérkezik, ha tekintettel van a környezetre, hamar lelassul. Azt az egy-két hangoskodót, aki a nagyváros zűrzavarát hozza magával, az itteniek megmosolyogják, fejüket csóválva.
Este tíz órakor – nem tévedés, tíz órakor – itt már minden sötét és csendes. Helybeli és átutazó ilyenkor már otthon van, nincs diszkó, nincs vendéglő hangos zenével. Van egy kis konoba (kocsma) a parton, ez az egyedüli szórakozás. A teraszról látom, hogy a kevés fénnyel világító villanykörte fénykörébe néha belép valaki, árnyék mozdul, aztán újra csend és mozdulatlanság.
Nekünk marad a sötét, halkan hullámzó víztömeg.
