OldManBlues

Nagy a csend az utcákon a Szenteste délutánján, ebben a kicsi faluban, ahol lakom. Délután négy felé az idő, lassan sötétedik, de már órák óta nem mozdul senki és semmi, mindenki otthon van.
Jól van ez így. Reménykeltő.
Talán mégsem bolondultunk meg mindannyian, talán mégsem adtuk meg magunkat mindannyian annak a világnak, amelyben egyre kevesebb az emberi. Van egy nap, van egy délután, van egy este, amikor képesek vagyunk mindannyian egyre gondolni, egyet akarni. Kivonni magunkat a zűrzavarból és leülni a nyugalom és a szeretet asztalához. Már ahol van asztal, nyugalom, szeretet...
Érezni lehet, hogy valami történik. Kívül és belül, fent és lent. Örök ingamozgásunkban a jó és rossz között, most a jó oldalra lendültünk és holnapig el sem mozdulunk innen, hiszen Karácsony van. Karácsony, amikor nincs senki és semmi eltipornivaló, legyőzni való, megelőzni való, elvégezni való. Csak egymást kell megölelni. Csak befogadni kell és megérteni, a világot békén kell hagyni, úgysem változtatható.
Még jön egypár hideg éjszaka, de már a tudat, hogy egyre rövidebbek lesznek, felmelegít. A télből a tavasz felé fordultunk már, apró lélekvesztőnkön, a világmindenség óceánján. Lehet magunkat parányinak érezni.
Az ablakomon kinézve, a szemközti dombon a temetőből autó jön lefelé. Beér a házak közé, aztán elfordul és eltűnik. Valakinek, aki eltávozott, gyertyát gyújtottak Karácsonykor.
A sötétség lejjebb ereszkedett. Udvaromban a fák felveszik hűvös, fekete kabátjukat. A kapuk, amelyek nyitva állnak, nyitva is maradnak éjszakára.