OldManBlues

 New York a második sokkoló élmény ezen az úton. Pécs és Budapest, egyáltalán azután az annyira vidéki Magyarország után Chicago belvárosa volt az első. Nem tudom pontosan megmondani, miért vannak ezek a megrázkódtatások, de nem valami sznobéria ájultsága, inkább döbbenet, hogy lehetnek ilyen városok is a földön. Chicago-ról már szóltam röviden, most a City.
Ismét: lehet másnak más véleménye, nekem a Times Square a világ központja. Ennyi gazdagságot, ennyi csodát máshol még nem láttam, igaz, nem jártam a Távol-Keleten vagy Dubai-ban, talán ott is meg tudnék lepődni. Nem csak a szakadatlan áramló forgalomra, a sárga taxik ezreire gondolok, a luxus limuzinokra, a tízemeletes fényreklámokra, a toronyházakra; bár azok is az élmény részei. Van egy érzés, hogy a mai, modern városok közül a legnagyobban vagyok és annak centrumában; ez az érzés felfokozódik, néha már eksztatikus. Rögtön felsorolok kettőt a csodák közül: a Broadway színházai és a Museum of Modern Art. Azt, hogy Manhattan az üzleti és a médiavilág központja is, most meg sem említem. Szerényebb szállodánk a 42. utca vége felé volt és naponta befelé sétálva a New York Times toronyházához közel haladtam el; máskor a McGrawHill kiadó hasonlóan monumentális épülete akadt utamba.
Tehát Broadway és egy este a Brook Atkinson Theatre-ben, a 47. utcában. Hiába gondolható, hogy most színházi beszámoló következik: nem, ezen az estén időutazáson vettünk részt a Rain zenekar jóvoltából, akik hihetetlen hitelességgel idézték föl az egykori Beatles korát, alakjait és zenéjét. Minden pillanatban lehetett tudni, hogy ez nem az igazi Beatles és mégis százszor megtörtént a csoda, a régi vetített filmfelvételek, az azonos ruhák és gesztusok és természetesen a zene visszarepített minket az Ed Sullivan show-ba, a Shea Stadium-beli óriáskoncertre, az Abbey Road-ra…Persze, hogy elfogult vagyok, hiszen ez a zene a fiatalságom, a lázadó korszakom zenéje, mégha aztán már másfelé, progresszívebb irányokba tájékozódtam az akkori zenében. Ez a zene, ezek a számok (A Hard Day’s Night, Yesterday, Girl, Twist and Shout, Hey Jude, Let it be és még hozzá Lennon a Give Peace a Chance-szel és még, még két és fél órán át) megbolondították a City közönségét…hihetetlen, ami történik, de amikor Paul McCartney (Joey Curatolo) összeüti egyszer a tenyerét, azonnal tapsba kezd a nézőtér, a számokat együtt éneklik a zenészekkel és amikor elindul a Twist and Shout, mindenki felugrik és táncolni kezd a nézőtéren! Ez leírhatatlan…három generáció, ősz hajú urak és hölgyek, középkorúak és fiatalok éppúgy rázzák, senki sem marad ülve…ugyan van egy-kettő, aki döbbenten fordul hátra, de látva a többieket, nem lehet mást csinálni: tapsolni, táncolni és énekelni…
Lehet persze fanyalogni, de a zene jó, a fickók hitelesek, mégis visszafogottak, az öröm őszinte. Csak a zene az, ami tűzbe hoz, nem pedig más…az előadás előtt a hangszóróból elhangzanak a szokásos kérések, figyelmeztetések, de ez is oldott, laza…please, do not smoke…anything …(ne dohányozzanak/szívjanak…semmit…).
A MoMA (Museum of Modern Art) meglátogatására persze nem elég 3 óra. Két emeletet a hatból ugyan sietősen végig lehet nézni , de valóban nem tudtam, hogy merre nézzek, hol álljak meg hosszabban, milyen csoda vár a következő teremben. Következik egy korántsem teljes felsorolás: Cezanne, Monet, Van Gogh, Seurrat, Braque, Picasso, Modigliani, Malevitch, Chagall, Kandinszkij, Rousseau, aztán az amerikaiak, Pollock, Warhol…
Mégsem a kincsek mennyisége egyedül, ami lenyűgöző, hanem a nyugalom és a kedvesség, ami az épületben dolgozók felől árad. Lehet, hogy ez egy jó nap volt vagy kivételes, de akkor is el kell mondanom, hogy a jegyárusító hölgy tudta, hol van Hungary, hogy a teremőrök külön udvariasan felhívták a figyelmemet, hogy ugyan a videókamerámmal sajnos videófelvételt nem készíthetek, de csináljak vele – ha lehet – állóképeket. Azt szabad, sőt ajánlott! Igaz, van olyan emelet, ahol tilos a fényképezés, de annak megvan az oka. Andy Warhol 60-es években rögzített super 8-as filmjei mennek lesötétített termekben – itt nem esne jól, mondjuk a vakuzás. De máshol…fiatal amerikaiak, diákok, egyetemisták vagy egyszerű látogatók odalépnek egy Picasso, egy Van Gogh mellé és máris villan a vaku, megvan az élmény dokumentálása, bárha mobiltelefonon, de megvan. És mindez visszafogottan történik, nem egyes távol-keleti turisták szokása szerint senkit nem kímélve… Itt kímélnek téged, nem kívánnak zavarni. Van az életnek elég baja, miért legyen még a másik ember is állandóan probléma. Uraim, hol vagyunk ettől?

 USA. Ebben az országban rend van. Igen láttam a városok szélét is, a szemetet is, az összefirkált vasúti épületeket, de nem az a jellemző. Most épp vonaton ülünk, Harrisburg-ból (PA) New York-ba megy a vonat és a kalauz épp most szólt valakinek, hogy ne nézzen videót a laptopján fejhallgató nélkül. Egy kattintás és hang levéve. Ne zavard a másikat, ezt láttam már 17 éve is, az első idejövetelkor.
Ha valaki erre azt mondja, hogy de… és elkezdi felsorolni mindazon visszásságot, ami Amerikában (értsd USA) létezik, akkor azt mondom: OK, biztos igazad van, de én ezekkel nem találkoztam, pedig ez már a harmadik utam ide. Nem jellemző. Mindig gyűlöltem azt a véleményt, amely olyan igazságot mond ki, ami nem jellemző és az adott esetben éppen elfedi a valóságot, tehát hazugság. Van pénzed? Igen, van, 1 dollárom. A másiknak is van? Igen, van, 1 millió. Ó, akkor nektek van pénzetek és máris egy kalap alá kerültetek, egy halmazba, azokéba, akiknek van pénzük. Logikailag igaz, de a valóságot elfedi, mert a valóságban az egyik szegény, a másik gazdag.
Az amerikai Észak-Keleten voltunk, Pennsylvania államban, egy kisvárosban, ahová sokféle nép jött egykor a vas/acéliparban rejlő munkalehetőségek miatt. A dicsőséges múlt már elmúlt, mégis van itt még munka,  különféle high-tech cégek jóvoltából és itt van a Hershey’s csokoládégyár, amely az USA legkedveltebb csokiját gyártja.  A városszéli szállodában a reggelinél a két hölgy összesen kb. tízszer kérdezte meg, hogy mindennel elégedettek vagyunk-e, nincsen-e valamilyen kérésünk. Pedig nem voltunk VIP-vendégek…vagy a tegnapi ebédnél szintén állandóan ott volt a felszolgáló figyelme rajtunk, sőt be is mutatkozott: ő Hanna és mindenben a segítségünkre lesz. Már-már zavaró, de mindig eltalálják a mértéket, hogy mégse legyen az. A mi kis koszos Kelet-Európánkban hol vagyunk ettől?

Nem kell megkövezni, Kelet-Európa kicsi és koszos, míg itt nagyok a méretek és tisztaság van. A WC mindig működik és mindig van benne papír…amíg ide nem érünk el, addig sajnos joggal tartanak minket olyanoknak, akik csak egy lépésre vannak a vademberektől. Nem kell megkövezni, én szeretem hazámat és szeretem azt a Kelet-Európát is, ami olyan épített és szellemi kincsekkel bír, amivel Amerika nem. De a koszt nem szeretem, ez van.
Harrisburg/Steelton előtt Chicago-ban voltunk és kifogtunk egy szép, napsütéses napot is, ami nagy szó ebben a télutói, havas, mínuszokkal borzongtató városban. Chicago is tiszta. Az a városrész, ahol vendéglátóink laktak, a Riverside Village, a falu nevet viseli, de ez csak annyiban igaz, hogy a házak szépek, környékük gondozott és nincsenek nagyon közel egymáshoz. Jó itt lakni, de a lakosoknak jó magas adót kell fizetni a szépségért és kényelemért, magasabbat, mint máshol. Az adó a kommunális szolgáltatásokra megy és oktatásra. Mielőtt valaki megint közbeordítana, hogy igen, de a Downtown, vagy a többiek, a feketék lakta negyedek, stb., elmondom, hogy lehet, hogy igaz, vannak rosszabb részek is. A Downtown-t amúgyis rosszul mondtam, hiszen az a legszebb rész, a belváros, a felhőkarcolókkal. Nem szeretnék felhőkarcolóban lakni, de ott nem is lakik senki, azok irodai épületek. Mégis, nem láttunk lepusztult részeket. Nem jellemző. Láttuk Obama elnök házát (bár nem itt született, mégis itt nőtt fel), a házat s az utcát is éjjel-nappal őrzik. Chicago már a Mid-West, az amerikai Közép-Nyugat, az emberek nyugodtak és derűsek. Nem messze innen - a vonatból jól lehet ezeket látni – amish telepek, farmok vannak, ahol a civilizáció áldásaiból csak mérsékelten részesülni kívánó emberek laknak. Jönnek-mennek a vonatokon, az utazás megengedett, csak autót (vonatot, repülőgépet...) nem vezethetnek. Ha kitekintve a vonatablakon egylovas fogatot látsz az úton, azt biztos, hogy amish hajtja. Mindenki szívesen vásárol tőlük, mert tiszta módon termelnek vagy készítenek el bármit, még konyhabútorért is érdemes velük üzletelni. És most jön a csattanó: senki nem röhögi ki őket, pláne nem gúnyolja felfogásukat. Tisztelet, megértés, hit. Steelton minden második utcájában van egy templom. Barátom angolja, ha néha döcögősre sikerül, a Közép-Nyugat emberei komolyan figyelik és megértik és örülnek ennek...
Lehet mondani mindennek az ellenkezőjét, meghallgatom, talán el is fogadhatom; az óvatosság sosem árt és ne legyenek hamis illúzióink sem. Viszont Svájcban akkor is csodálatosak a hegyek, ha esetleg vannak szomorú, vizes síkok is...

Soha nem volt még nagyobb szükség Messiásra. Ő dolgát egyszer már elvégezte, most rajtunk a sor. El kell kezdeni a megváltást. Magunkon, saját erőből. Lesz hozzá segítség. 

 Bárhonnan nézzük, végül mindig a butasághoz lyukadunk ki. A műveletlenséghez, iskolázatlansághoz minden téren, elsősorban az európai értékeket illetően. Az ostoba nem ismeri föl, hogy amit tesz, az nem jó. Lehet, hogy ma jó, de hosszabb távon nagy bukta. Miért van igaza mégis az ostobának? Miért nem milliárdosok az egyetemi tanárok? Miért lehet 8 általánossal jól élni? Mert az ostobasághoz társul a magyar megszokás, a magyar önérdek, a magyar önzés. Voltak fényes korszakok, amikor kevesebb volt mindezekből és az utak nyitva voltak felfelé. Ma már (ahogy a rádiókabaréban is elhangzott) akkora Magyarországon a korrupció, hogy jó időben a világűrből is látszik...

Valahogy ma, itt és most, ez mindenkinek (a többségnek) jó. Ha nem lenne jó, változtatnának rajta. Sajna a sok rossz, ami körülvesz minket, mégsem éri el a cselekvés ingerküszöbét. Ég már a házam sarka, de majd elalszik, mondogatjuk. És lehet, hogy néha elalszik, mert eső jön, eloltja. Néha meg leég a házunk. A mának élő ember azt mondja, hogy ő addigra már nem fog élni. És igaza van. A hidat építő emberhez odamentek, hogy: Ember! Hiszen maga rossz anyagot épít be, a híd 20 év múlva leszakad! Mire az ember: Igaz, igaz...de én 20 év múlva már nem fogok élni...

Szinte mindannyian rossz anyagot építünk be, hogy spóroljunk, hogy túléljünk. Pedig a megoldás pofonegyszerű. Akarni kell a jót. Nemcsak széttárni tehetetlenül karjainkat, hogy nem lehet. Ahogy a rossz példa ragadós, úgy a jó is. Nem annyira gyorsan terjed, mint a jó, de terjed. Sokszor bele is bukunk, na és? Újra kell kezdeni.

Meg kell mondani mindenkinek, hogy kiállni a szép, igaz, értékes mellett (azért ezt nagyjából mégis be lehet határolni) nem kifizetődő. Meg kell mondani, hogy olyan mellé kell odaállni, amiben ott a bukás veszélye, sőt, az a valószínű, hogy elbukunk.

Nem baj.

"Ha reménytelen a lehetetlen, elbukásunk is ünnepély."

Magyarország az az ország, ahol jövőre jobb lesz.
Mielőtt nekem esne bárki is, magyar vagyok, mindig is itt éltem és itt is fogok, amíg el nem üldöznek.
Kiüldözni a világból viszont az ilyen, jövőbe mutató mondatokkal lehet. Nem lesz jobb jövőre. Eddig sem volt soha jobb, amióta az eszemet tudom (úgy öt évtizede). Én már kiegyeznék azzal, ha csak keveset romlana... És nem értem, miért nem lehet megmondani az igazságot. Illetve értem, sejtem, de ettől a sejtéstől nagyon rossz kedvem lesz.
Mert valakiknek biztos jobb lesz...ezt elhiszem, de a nagy átlagnak, a szürke tömegnek, az embereknek, akik az utcán járnak, a boltban vásárolnak, az autóban ülnek, az iskolában tanulnak, a tévé előtt bámulnak, a bizonytalan jövőjű munkahelyeken hajtanak...azoknak nem lesz jobb. Naná, hogy nem látok a jövőbe, de valahogy nem tudom elhinni; túl sok már a tapasztalat és túl kevés az eredendő optimizmus bennem.
Szokás a közbiztonságért aggódóknak feltenni egy-két kérdést, hogy például volt-e gyilkosság a környezetükben, lett-e valaki erőszak áldozata az ismerősök közül, betörtek-e valaki barátjához és a többi. Ilyenkor kiderül, hogy nem is olyan rossz a helyzet, hiszen - általában - nem számolnak be ilyen esetekről a rokonok, ismerősök. Előfordul, de ritkán.
Ugyanilyen a válaszok jönnek - sajnos - a jólétet firtató kérdésre is: akiket ismerek (jó nagy kör), nem élnek túl jól. Megélnek, igaz, vannak átmeneti jobb időszakok is, de ritkásan és keveseknél. Hol vannak akkor a nyertesek? Hol élnek a gazdagok?
Nem tudom. Nem látom. A panel negyedik emeletéről viszont látok egy szépen beépített domboldalt, gyönyörű, nagy házakkal; a régi világ udvarházai jutnak eszembe vagy a régi város igazán módos polgárainak házai. Jól láthatóan nem néhány ember mindennapi szükségletei szerint épültek, árad a látványból a gazdagság, jutott mindenre. Ott gazdagok élnek, nem vitás. Ott nem történhet baj, mert ha történne is, a vagyon több generációt is kisegítene, akkora.
Na most az ilyen emberek, ha elkezdenek nekem magyarázni, akkor lesz üveges a tekintetem. Nem mondom azt, hogy induljunk a domboldal házai ellen, mint megannyi huszonegyedik századi szegénylegény, nem mondom. De ne mondjátok, hogy holnap jobb lesz...nincs már hitele előttem ennek a szónak. Túl sokat éltem és nem felejtettem sokat. Sajnos, sajnos. Annyi hazugság vesz minket körül, hogy nem lehet már mit tenni: az ember kiválasztja a leginkább hihetőt és próbál remélni.
Legalább ilyenkor, Karácsony előtt.

Papír.
Ahhoz, hogy ezt vagy azt csinálhasd, papír kell. Nem sokat számít – és nem ad felmentést – hogy értesz hozzá, tapasztalatod van, netán kiemelkedő voltál abban, amiben. A törvény úgy gondolja, hogy ezek a kivételek.
A törvény rosszul gondolja. A törvény akkor született, amikor arra szükség volt, amikor jó volt, hogy erre meg arra van törvény. Most más a világ, egyre gyorsulóan változik (gyorsuló idő) és a törvény marad. Marad – betűk halmaza - ami nem változik.
Jó, néha korrigálnak, rendben. Állandó a lemaradás.
Jön a barátom Angliából vagy Amerikából, angol anyanyelvű. Van nyelvvizsgája angolból? Olyan, ami itt kell? Nincs. Akkor ő nem alkalmas. És nagyon szépen megmagyarázzák, hogy miért van ez. A magyar nagyon szeret magyarázni és ez végső soron a tudatlanságunkról árulkodik. És a hozzá nem értésünkről, de a magyarázónak mindig van papírja.
Jön egy ilyen Magyarországról. Láthatóan nem ért ahhoz, amihez kéne. Viszont van papírja. Él, mint hal a vízben.
Ismétlem, nem a kivételekről beszélek, hanem arról a tényről, hogy felületesen ítélünk meg másokat életbevágó dolgokban. Dögöljön meg az angol, nekem papírom van, én győztem.
Persze kell ahhoz némi okosság, hogy valaki felismerje ennek a papír-izének a fontosságát. Hogy felismerje – egy másik kedvencem – a kapcsolati tőke fontosságát. Hogy élni tudjon mindezekkel. Általános iskolában bukdácsolt, de most egyetemen tanít. Valahogy ez mégsincs rendben. Gondolom én, akinek van is papírja, meg nincs is. Ebben van, abban nincs.
Persze, jönnek a papíros-pártiak azzal, hogy ha te annyira zseni, meg anyanyelvi vagy ebben meg abban, akkor neked nem akadály a papír megszerzése. Igaz. Nem akadály. Csakhogy rövid az élet és amíg magunkat legalizálni papírok után hajtunk, elszáll. Rövid és fényes fiatalságunkban értelmetlen és később használhatatlan ismeretekkel tömjük tele magunkat, ezt már nem lehet tagadni. Csak az tagadja, akinek érdekében áll.
Nehogy valaki úgy gondolja, hogy az iskola ellen vagyok és nőjenek föl a gyerekek az utcán. A tudatlanság ellen vagyok, az értéktelen, érdekből kigondolt féligazságok ellen, amiket olyan rezzenéstelen arccal mondanak ki manapság mindenhol.
Az élet iskoláját nem lehet gyorstalpalón elvégezni. Azzal a papírral, amit a végén adnak, nem sokra mész, mert nem mész te akkor már sehova.
„Mérhetetlenül több az, amit megfigyeltem, mint az, amit elmondhatok” – írta Virginia Woolf. Van papírja? Nincs. Vagy mégis?

 A Csorba-kertben bolyhos délután volt.
Aludt talán a gazda, és a fák
valamit éppen tárgyaltak az éggel,
ősz volt, hiány s nem híja semminek.
(Parti Nagy Lajos)

Félrehúzom a függönyt. Az ablakom a Csorba-kertre néz. 
Nem kell irigyelnetek. Panel, negyedik, lift nincs.

De ez a kert...mindig szerettem a kerteket. Ezeket a Mecsek-oldali lejtős kis birodalmakat, ahová gyermekként naponta felfedezőútra lehetett indulni. A három lépcső, a két diófa, a gyümölcsös. Van, akinek a méhes, nekem a kert volt. Nyári vasárnap délután... és a többi, nem is idézem. Gyermekként felfedezni. Fiatalként kicsinyellni. Később megérteni, az évszakok és napszakok képeit elrendezni magunkban. Save picture gallery.

Aztán a kollégium ablakából figyelni azt a domboldalt. Ott már sok kert volt, sok fű, fa, virág, madár. A domb mögött ment le a Nap. Arccal a kertnek, mögötted a világ. Az ablaküveg hűvöse. Ami napközben felkavarodott, estefelé, ott - szemben a kerttel - elcsendesedett, megnyugodott.

Aztán a Krisztus-keresztnél, a Havihegyen. Lábaid előtt a város, ha egyet lépsz, lezuhansz, mert szakadék, meredély. Nem gondoltam a zuhanásra. Kutya szaladt ki a kapuhoz, mert az úton emberek jöttek. Valaki kilépett a házból, a kertbe indult. Autó haladt végig az utcában, távolodott, majd hangja sem hallatszott már. Madártávlat.

És most szemben a Csorba-kerttel. Nincs híja semminek és semmi sincs egészen. Az új gazda néha feltűnik a kertben, talán valamilyen rendet kíván teremteni, de mintha kevesebb lenne a fa, kár. Még birodalom. Még léleknek tája.

Meleg nyári éjszakán egy nyitott ablakból írógép kopogása hallatszott. Néha hajnalig égett abban az ablakban a villany.

Visszahúzom a függönyt. Besötétedett, aludni ment a kert is. Kertek és költemények: jó éjszakát!

Megint ugyanazt mondom, már unalmas nekem is.
Azt mondom, hogy ostobák vagyunk. Van nekünk minden, hagyomány, kincsek, zenék, táncok, de nem kell.
Inkább kell a másé.
Nem értem.
Lehet, hogy kellene egy közvélemény-kutatást tartani, miért választják a fiatal értelmiségi-jelöltek (egyetemisták) a hip-hop-ot, electric boogie-t szívesen, míg a néptánc az utolsó helyeken.
Na, finomítsunk. A Pécsi Táncoló Egyetem 2010-es őszi kurzusaira alig jelentkeznek, akik magyar, horvát (szerb, balkáni) táncokat vagy mondjuk flamenco-t - vagyis eredeti néptáncokat - tanulnának. Ha néptánc, akkor kubai salsa vagy hastánc. De inkább a hip-hop. Ezeknél betelt a létszám.
Próbálom megérteni. Az egyetemista legtöbbször túlélni, megúszni akar (tisztelet a kivételnek). Néptánc? Avas, avítt, nem trendi, ráadásul nehéz. Aztán valahogy nincs annyi szexuális töltése, mint a kubai salsának vagy a hastáncnak. Aztán a ruhák...egy vadító, piros miniruha, ahol kivillannak a formás combok...ugyan már, hogyan versenyezhet ezzel valami otromba, sokcsipkés, mittudomén miből álló népviselet?
Nahát...mégis meg lehet érteni. Minél kevesebb erőfeszítés. Minél több szexualitás. Minél dögösebb ruhák. Tényleg a fentiek maradnak.
Voltam egyszer egy görög kisvárosi diszkóban, ahol éjfélig a szokásos zenék mentek. Éjfél után viszont a dj benyomta a görög népi zenét és a táncolók kivétel nélkül – mint állat – elkezdték nyomni a görög néptáncot, annak különféle könnyebb-nehezebb változatait. Mindenki boldognak látszott, nem nacionalistának. Hajnalban kerültem akkor haza, csuromvizesre táncolt ruhában, mert azokhoz a táncokhoz erőfeszítés is kell. Nem voltak dögös ruhák, de nem kellett népi cuccot sem ölteni. És a szex? Az a tánchelyiségen kívül, a tengerparton...
Persze erre mondhatják, hogy a görögök csődbe is mentek...hát tudjátok, inkább az a napfényes csőd, mint ülni gazdagon a hóviharban északon...

Utóirat #1
Kolumbusz korának indiánjai aranykincset adtak a színes üveggyöngyért, mert olyan nekik nem volt és csodálatosnak tűnt. A trükk azóta is működik.

Utóirat #2
Amikor Gabriel Garcia Marquez Száz év magány c. könyvében Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jut, hogy egy nyári napon az apja elvitte jégnézőbe. Áll a gyerek a kinyitott láda előtt, ahol valami csodálatos, sohasem látott kincs tündököl. Na mi ez, fiam? - jön a kérdés. Ez a világ legnagyobb gyémántja - így áhítatosan a gyerek. Ugyan már, fiam. Ez a jég...

Nehogy már (nemá) gyermekek legyünk újra. A látszat-kincs holnapra elolvad s mi izgatottan várhatjuk, hogy mit találnak ki nekünk újra a hódítók avagy vándorcigányok...
 

Volt itt egy csomó dolog, hát nem írtam sokáig.

Most is csak a tenger meg a fák miatt. Este volt, mögöttünk sokszáz kilométer, elgyötörten másztunk ki az autóból és egyből a levegő, a langyos, tiszta levegő érintése. 

A város a benne élő emberek nélkül csupán kövek, tereptárgyak, feliratok halmaza lenne, halott világ, jelenkori Pompei.

A város az ismert arcokkal, menetrendekkel, hétköznapokkal csupán a szokásos unalmát nyújtja, nincs esemény, hang, meglepő találkozás, ami kiemelne az egyhangú zűrzavarból.

A városba vendégeket hívunk, de nem elveszni a látnivalók, a nyilvánosság széles terein, hanem otthonunkba fogadva őket kapcsolatokat teremteni, egymás arcát felfedni, emberi szót és zenét, zenét hallgatni.

Igen. Bejöttetek a városba, a faluba, bár senki sem hívott, jöttetek. Manapság nem kell engedély, nem kell erkölcs, nem kell tudás, nem kell hűség, nem kell elismerése annak, hogy alig vagyok valaki, de szeretnék több lenni, például polgár, ha város, vagy falubeli, ha falu. Nem kell magatokra kötelezőnek elfogadni az írott és az íratlan törvényt. Amikor mindenki megszegi az írott törvényt is, minek beszélni az íratlanról? Számotokra csupán önzésetek a törvény, faragatlanságotok pedig nyilvánvaló. Egykor lehetett rajtatok faragni, beilleszkedtetek, integrálódtatok, átalakultatok, felnőttetek, civilizáltak, kulturáltak lettetek (mindkét u betű rövid...). A következő generációk már polgárként születtek, a város polgáraként (maradjunk most a városnál) és a nomád, lepusztító, majd továbbálló magatartást már senki sem véste konok fejetekbe. Mind megannyi modern Jean Valjean, egykori fegyenc, egzisztenciátok lett, hiteletek és a város kövei elbírták súlyotokat. Egykor.

Késő délután kimentem a földre. A föld a kert végében kezdődik és tart ki egészen a dűlőútig. Olyan jó 200 méter hosszú lehet és 20 méter széles, igazi nadrágszíj-parcella.
Július eleje van, az idő ilyen-olyan, gyakran esik, ha meg süt, akkor hétágra. Ma csendes minden, az égen sokféle kék, sokféle felhő, pár pillanatra valami cseperészés is elindult, de aztán abbahagyta: biztos elijedt a fecskéktől, akik laza csapatokban járják a vidéket.
Miért repül át a fecske tengereket, miért tesz meg óriási távolságokat, vajon miért? Itt talán más íze van a levegőnek, biztos azért. Itt talán máshogy sóhajt a föld, az ember, amikor leül egy kicsit dolga végeztével, a dűlőút mellé.
Na ne féljetek, ez nem valami népiesch írás, Tüskevár vagy Tamás bátya kunyhója, bár tény, hogy nem lesz benne Formula Egy, avatar, sajtburger, politikusok, meg ilyenek. A repülőt sem láttam, csak a halk morajból gondoltam, hogy arra ment, valahol a kék és a fehér határán.

Május elsején reggel egy rosszarcú, fiatal és agresszív koldus elvitte a kenyeremet. Ne mondjátok, hogy mit kellett volna tennem, majd tegyétek, hasonló esetben.

Nagy a csend az utcákon a Szenteste délutánján, ebben a kicsi faluban, ahol lakom. Délután négy felé az idő, lassan sötétedik, de már órák óta nem mozdul senki és semmi, mindenki otthon van.
Jól van ez így. Reménykeltő.

Gyertek testvéreim, induljunk. Testvéreim az Úrban. Pásztorok vagyunk, a kifelé fordított subák fehéren villognak az éjszakában. Fényesek vagyunk, a súlyos csizmáktól a báránybőr kucsmákig, dudaszó kísér minket, kicsi templomot viszünk, benne jászollal, keveredik, kavarog bennünk minden érzés, áhítat, lelkesültség, lobogunk, mint a gyertya lángja. Háromkirályok álruhában, ajándékot hordozó pásztorok, csillagot, angyalt követve megyünk, megyünk Betlehembe.

Ha víz alá merülünk, még nem lesz hal belőlünk. Ha feldobjuk magunkat a levegőbe, nem változunk át madárrá.

A víz alatt, mégis, úszhatunk úgy, akár a halak, örök, áramló csöndben. A levegőben, kitárt karjaink alatt egyszercsak megpillantjuk a világot – madártávlatból -, az átváltozás elkezdődött, szárnyalunk, isteni magasságban, távol a porfelhőktől.

Mindig van lejjebb.
Most a GépMikulás a Plázában a következő lépcsőfok.
A gyerekek döbbenten nézik. Emberméretű. Karját ölelően kitárja, enyhén jobbra-balra dülöngél, még talán morog is magában, mint egy betépett hajléktalan.

Szerda este. Autóban ülve várok valakire a kulturális intézmény előtt. Velem szemben a koszos beton támfalnál két ember sürgölődik. Ásványvizes pillepalack, borosüvegek, készül a fröccs, a boros kóla, közben egy-egy cigi, egy-egy korty. A támfalon a kínálat. Jön egy harmadik ember is (mindegy, de fiúk mind és fiatalok, kb. 16 évesek), ismerősként üdvözlik, cigi, pia.

Igen, tudom. Vannak ennél sokkal súlyosabb dolgok, nemsokára a puszta életünkért fogunk küzdeni az ellenségünkké tett természet, az általunk alkotott tökéletlen világ és a többi emberrel szemben, akik valamilyen nagyon is érthető okból minket kívánnak majd elpusztítani.
Mégis. Ma van a búcsú napja a falunkban. A környék híres búcsúja, mert a község mindig híres volt kiváló zenészeiről, táncosairól, élettel teli, szenvedélyes lakóiról.